Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az irodalom védelmében (Béládi Miklós igazságai)
az irodalmat a nemzeti identitás letéteményeseként értelmezik, ki tudnak egyezni egymással, és az értelmezés világában létrejöhet valamiféle szintézis. „Jó lenne, szép lenne - írta Értékváltozások című tanulmányában -, ha ez a két ág: az irodalom mint a nemzeti őrszellem, az etnikai lelkiismeret letéteményese, és az irodalom mint szöveg, önmagát igazoló nyelvi struktúra, ironikus parafrázis - nem a távoli, hanem a kézzel elérhető közeli jövőben találkozna, sőt, össze is olvadna a hivatás szellemében és ar- tisztikumában.” A magyar kritikai élet beidegzettségének megfelelően válogatni szokás a különböző, esetleg egymással versengő irányzatok és írók között, s általában egyfelől a minden kritikát nélkülöző elfogadás, másfelől a szakszerű elemzést megtakarító elutasítás hajlama érvényesül, midőn legújabb irodalmunk experimentális irányzatainak, iskoláinak kellene kijelölni a helyét. Béládi nem így válogatott, nem az irányzatot magát, hanem a nyomában létrejövő szellemi értéket tekintette a megítélés kritériumának. Ilyen módon ő írta az eddigi legalaposabb és legelfogulatlanabb történeti összefoglalást a Kassák Lajos körül gyülekező magyar avantgárd mozgalmakról, egyszersmind az ő tollából származik a legigényesebb elemző bírálat a hetvenes évek vizuális költészetéről. Mindez az irodalomról kialakított nézeteinek és határozott fogalomrendszerének a következménye: „Három dolgot ugyanis - szögezte le Béládi éppen a vizuális kísérletekről szólván - nem lehet kiűzni az irodalomból: a logoszt, a nyelvet és az embert, mert ezzel azt szüntetik meg, aminek a tágítására, megújítására törekszenek.” Béládi Miklós párhuzamos, sőt egymással küzdő irodalmi áramlatokat, jelenségeket vizsgált és értelmezett, eközben mindig kereste az „érintkezési pontokat”. Komoly érdeme, hogy mindig a magyar irodalmi fejlődés sajátos természetét vizsgálva jelölte ki az érvényes értékeket, még akkor is, ha tudatában volt annak, hogy ez a fejlődés egyáltalán nem folyamatosságot jelent, ellenkezőleg, belső rendjét nemegyszer a diszkontinuitás szabja meg. Irodalmi arcképcsarnokában éppen ezért már a kezdettől fogva Illyés Gyulának volt központi szerepe, annak az írónak, aki az avantgárd forradalmával indult és nemsokára a nemzeti „sorskérdések” költője lett, s akinek pályája így szemléletes parabolaként mutatta azt az utat, amelyet az irodalom és a nemzet egymással sohasem szembeállítható ügyének szolgálata eleve megjelölt. A változó idők során Illyés központi alakja mellé Németh Lászlóé került, elsősorban annak a morális igényességnek a következtében, amellyel Béládi a hetvenes és nyolcvanas évek fordulóján szerzett nem mindig kedvező irodalmi vagy irodalomközéleti tapasztalataira választ adott. „Ki kell elégíteni - írta Németh Lászlóról szóló egyik tanulmányában - az ember saját belső, lelki szükségleteit, ezt pedig csak úgy lehet, ha az egyéni üdvösség iránti vágy összhangba kerül a kifelé irányuló elhivatottsággal, a nemzeti érdekű feladatvállalással. Majd ezt az elhivatottságot úgy kell szabályozni, hogy az egyéni és a nemzeti érdekkör egybekapcsolódjék az embertörténettel: az emberi és a nemzeti legyen az emberiség egészének, a nembelinek szerves része.” Az avantgárd vagy a népi mozgalom műveinek értelmezése, a valóságos irodalom- történeti folyamatot felmérő történeti és kritikai elemzések arra utalnak, hogy Béládi Miklós nem egyszerűen irodalmi jelenségekben, nem is csupán írói egyéniségekben és művekben, hanem valóban irodalomtörténetben: az irodalom történetében gondolkodott. Márpedig szellemi életünkben az irodalomtörténet-írás mindig többet jelentett, mint pusztán az irodalomnak a történetét: a magyar irodalom historikusának mindig a nemzeti önismeret felelős gazdájának, a nemzeti szellem és a kulturális identitás védelmezőjének is kellett lennie. Béládi Miklós következetes felelősségtudattal, nemegyszer személyes áldozatok árán is vállalta ezt a nehéz hagyományt és küldetést. Jól átgondolt és megalapozott képet alakított ki huszadik századi irodalmunkról is, önálló véleményt mondott a korszak lényegi kérdéseiről, s nem zárkózott el a vitáktól sem, amelyekben igen gyakran széles körben elfogadott, jóformán kanonizált nézetekkel kellett szembeszállnia. Módszere igazi irodalomtörténet-íróra vallott. Az esszé50
