Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az irodalom védelmében (Béládi Miklós igazságai)
megfigyelhettünk egy másik törekvést, annak a történeti, értelmező irányzatnak a felbukkanását, amely az irodalmat, az alkotást nem közömbös szövegtárgyként kezelte, hanem jelentés- és értékhordozó mivoltában fogta fel”. Ennek a történeti, értelmező irányzatnak a képviseletét vállalták Béládi irodalom- történeti munkái: részben saját irodalomtörténeti esszéi, részben azok a kötetek, amelyek az ő elgondolásai nyomán, az ő szerkesztésében adtak képet irodalmunk utóbbi évtizedeiről. Az Érintkezési pontok, a Válaszútok és az Értékváltozások írója, illetve A magyar irodalom története 1945-1975 című hatkötetes „akadémiai” összefoglalás szerkesztője becsülte a műelemzés körében kialakult új módszereket, tanult is belőlük, mindenekelőtt megerősítették abban a régebbi meggyőződésében, hogy az irodalmi alkotásnak saját érvényessége van, és nem a politika vagy az ideológia feladata az, hogy kijelölje az irodalmi értékeket, az értelmező és értékelő irodalomtörténetírásba vetett bizalmát azonban nem ingathatta meg semmiféle módszertani újítás és felfedezés. Az irodalmi műveket sohasem akarta egymástól elszigetelni, valóságos szerkezetük, poétikai karakterük és esztétikai értékük megismerésére törekedett, de mindig kereste a szinkron és diakron kapcsolatokat. Ahogy egyik könyvében olvashatjuk: „A mozdulatlan műveket rendezi át az irodalomtörténet mozgássá: kapcsolatokat ismer fel közöttük, hasonlóságokat és eltéréseket lát meg soraikban, s végül fejlődési tendenciákká csoportosítja és eltéréseket lát meg soraikban, s végül fejlődési tendenciákká csoportosítja egymásutánjukat”. Béládi Miklós, és talán ebben rejlik tartós szellemi hatásának egyik titka, nemcsak a módszerek átalakulásával és ami ebből nagyjából következik, az értékek átrendeződésével vetett számot, hanem az irodalomtörténet-írásnak mint tudományos diszciplínának az érvényességét is felismerte, és számot vetett az értékek tartósságával is. Szüntelenül azokat a műveket, eszméket, gondolatokat mutatta be, amelyek a jelen értékválsága közepette is állandó tájékozódási pontot jelenthetnek. Igen érzékenyen fogadta be irodalmunk újító jellegű művészi vállalkozásait, a kísérleteket, az irodalmi kultúra folytonosságát azonban mindig érvényes és meghatározó követelménynek tekintete. Mint irodalomtörténésznek - és mint irodalomkritikusnak - az a „hagyományvédő modernség” volt az eszménye, amely mellett egy Vas István költészetéről írott tanulmányában a következő szavakkal tett hitet: „megtalálta az egyensúlyt hagyományos és modern között.” Értékváltozások című kötetének címadó írásában is erről az igen szükséges szellemi egyensúlyról beszélt: „Az irodalom nem törölheti el a múltját (...) S mivel az irodalom múltja egyúttal a nemzet emlékezete is, erről a hagyományról az anyanyelvi közösség sem mondhat le. Fel kellett azonban ismerni, hogy a múlt nem nőhet determináló erővé, nem határozhatja meg a jelent és a jövőt is. Becsülnünk kell a múltat, de a jelent és a jövőt a mi mai tudatunk szerint kell elképzelnünk.” Ez a felismerés tette lehetővé, hogy mint irodalomtörténész és kritikus egyforma el- mélyültséggel, tárgyismerettel és hadd mondjam így: értő szeretettel foglalkozott a huszadik század magyar irodalmának egymást váltó és egymást kiegészítő vonulataival. Az avantgárddal és a népi mozgalommal, a hagyományos regénnyel és a kísérletező prózával, olyan írókkal, mint Móricz Zsigmond, Szabó Dezső, Kassák Lajos, Illyés Gyula, Németh László, Mészöly Miklós, Pilinszky János vagy éppen a posztmodern elbeszélő irodalom, illetve az experimentális szövegirodalom és vizuális költészet hazai és külföldi magyar képviselői. Egyforma érdeklődéssel vizsgálta és értelmezte a klasszikus értékek és hagyományos poétikák erőterében születő műveket és a modern nyelvfilozófiák tanításaira támaszkodó merész kísérletezést. Béládi Miklós nem látott áthidalhatatlan ellentétet az irodalom mivoltának hagyományos és modern felfogása között, ellenkezőleg megpróbálta kibékíteni és összefogni ezeket az értelmezési lehetőségeket. Legalábbis abban reménykedett, hogy azokat, akik az irodalmat pusztán szövegnek tekintik és mint ilyent ítélik meg, és azok, akik 49
