Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Pomogáts Béla: Az irodalom védelmében (Béládi Miklós igazságai)
ság, az az értéktisztelet és kritikai készség, a hagyománynyak és az újításnak az az egyforma megbecsülése, amely írásaiban tapasztalható, milyen ritka erény, valószínűleg nemeseik napjainkban, a hazai irodalmi gondolkodás régebbi évtizedeiben is. Manapság gyakran értékválságról, az értékek merész átrendeződéséről beszélünk, és sokan hajlamosak elfeledkezni arról, hogy talán nem is az értékek kerültek válságba, inkább az értékelés és az értékelők. Béládi sohasem ismerte, pontosabban ismerte el ezeket a válságokat. Nemcsak az értékek átrendeződésével vetett számot, hanem maradandóságukkal is, és mindig azokat a műveket, eszméket, gondolatokat mutatta fel, amelyek a jelen szellemi válságaiban is tájékozódási pontok lehetnek. Hasonlóképpen fordult szembe azokkal a nézetekkel is, amelyek magának az irodalomtudománynak, mindenekelőtt az irodalomtörténet-írásnak a válságát hirdették. Sokan beszéltek az irodalomtörténet-írás - úgymond - válságáról, arról, hogy a „kemény” társadalomtudományokkal, a közgazdaságtannal, a szociológiával vagy a történettudománnyal összehasonlítva az irodalomtörténet túlságosan ideologikus, saját módszer híján más társadalomtudományok metodikáját használja, és különben is túlságosan sok teret enged a szubjektivitásnak. Béládi Miklós maga is idézi azt a közkeletű megállapítást, amely szerint „az irodalomtörténet sem nem az irodalom története, sem nem története az irodalomnak”. Ez a válság már azért is fájdalmas és elgondolkoztató, mert ahogy Béládi mondja: „az irodalomtörténet nemzeti identitástudománynak számított”, „társadalmi megbízatását tekintve közvetlenül az irodalom mellé került, és az irodalommal egyenrangú szellemi alkotó munka rangját nyerte el.” Ezt a széles körben élő meggyőződést a nemzeti irodalom történetének múlt századi összefoglalói, elsősorban Toldy Ferenc, Gyulai Pál és Beöthy Zsolt alapozták meg, és talán legnagyobb hatású irodalomtudósunk, Horváth János kodifikálta, midőn A magyar irodalom fejlődéstörténete című munkájában az irodalomtörténet-írást mint az egyik „legeredetibb s nemzeti önismeretünk ösztönét is legméltóbban hevítő magyar tudományos feladatot” jelölte meg. Úgy tetszik, az elmúlt évtized tudományos és módszertani átalakulása éppen e hagyományos diszciplína művelőinek önbizalmát ingatta meg, midőn az irodalomtörténeti szakma művelői a korábban általános „ideológiai, humánus és erkölcsi implikációkat” elutasítva, az irodalomtörténet-írás nemzeti identifikációs ambícióival szakítva egy logikailag kidolgozott és az egzakt tudományosság igényével fellépő metodikai rendszert, pontosabban, ilyen rendszereket kívántak alkalmazni az irodalmi szövegek vizsgálatában és értelmezésében. Béládi Miklós pontosan látta azokat a szellemi értékeket, amelyeket ez az újfajta tudományos gondolkodás hozott, s mint számos elméleti megfontolásokat felvető tanulmánya mutatja, számot is vetett az irodalomtörténeti munkában végbemenő „értékváltozások” indítékaival és következményeivel. Az új poétikai és elméleti iskolákra gondolt, amelyek nálunk igen gyorsan, alig másfél évtized leforgása alatt tették közkeletűvé Wolfgang Kayser, Roman Jakobson és Emil Staiger nézeteit, az „új kritika”, a strukturalizmus, a szemiotika, a hermeneutika, majd a recepcióesztétika elemző eljárásait. A korábbi tudományos diszciplína e folyamat során kétségtelenül válságba került, Béládi mégis annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az újonnan bevezetett műelemzési módszerek nem tették feleslegessé azt a történeti elvet és módszert, amely mindeddig megszabta az irodalomtörténet-írás feladatkörét. Mint mondotta: „lehetetlen nem észrevenni a törekvést, amely arra irányult, hogy a kutatók a mű-im- manenciát és a történetiséget összekapcsolják; a műelemzést beépítsék a történeti és kritikai összefüggésnek rendszerébe. (...) az irodalomtörténet ugyanis nem foglalhatott el tárgyával szemben közömbös, nem reflektáló álláspontot, nem elégedhetett meg a pusztán modellekben gondolkodással, és nem fogadhatta el azt a törvényt, hogy az irodalmat el kell szakítani az élet zavaró, szennyező tényezőitől. (...) A mű-imma- nens, formális módszerek elterjedésével párhuzamosan a hatvanas-hetvenes években 48
