Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 4. szám - Nagy Pál: Béládi Miklós és a nyugati magyar irodalom
azokat a hazai olvasókkal is megismertetni. Nem volt könnyű dolguk. Ebbéli törekvésüket ugyanis a hatalom kezdetben nemcsak akadályozta, hanem büntette is; később limitálni próbálta, s csak hosszú évek után kezdte értékelni, illetve támogatni. A kezdeti „beszámolókat” a kényszerűség jellemezte. Béládi Miklósnak - mint minden Nyugatra kiengedett rangosabb magyar értelmiséginek - jelentést kellett írnia útjáról, találkozásairól. Béládi ezt soha nem is titkolta, s lassan barátsággá alakuló kapcsolatunkat az is erősítette, hogy tudtuk: Miklós a Magyar Műhely összejövetelekről a legpozitívabb hangnemben számol be. Még első összejöveteli részvétele előtt, vagy nagyjából azzal egyidőben - néhány cikket, tanulmányt közölt az Anyanyelvi Konferencia (főként külföldön terjesztett) folyóiratában, a Nyelvünk és Kultúránk ban. („A nyugati magyar irodalomról”, NYÉK, 1973; Bakucz József és Dedinszky Erika verseskötetéről, az Ötágú Síp című folyóiratról, NYÉK, 1974), sőt sikerült az értelmiségi nagyközönség elé is kivinni a nyugati magyar irodalom ügyét. („Szempontok a nyugati magyar emigráció irodalmához”, Kritika, 1973.) Ezek után nekünk természetesnek tűnt, hogy Béládi Miklóst meghívjuk a Magyar Műhely 1974. évi találkozójára, s amennyire erőnkből telik, támogassuk a nyugati magyar irodalom megismertetését és elfogadását célzó törekvését. Meghívásunk ugyanakkor serkentőleg hathatott Béládi Miklós ilyen vonatkozású irodalomtörténeti munkásságára. A személyes kapcsolat is fontos volt: nemcsak Béládi Miklóssal és szívélyes vendéglátó hírében álló feleségével, hanem a magyar irodalomtörténet-írás - nagyjából Béládi korosztályához tartozó - kiváló képviselőivel is: Bodnár Györggyel, Kenyeres Zoltánnal, Rónay Lászlóval és másokkal is az Ady Endre utcai lakásban ismerkedtünk meg. Béládi Miklós 1981-ben a Szépirodalmi Könyvkiadónál Vándorének címmel megjelentette a nyugat-európai és tengerentúli magyar költők antológiáját (az „emigráns” epitheton tehát hamar eltűnik!), melynek anyagát Béládi a Magyar Műhely találkozókon is szorgalmasan gyűjtötte. A kötetet ő maga szerkesztette, s utószavát és jegyzeteit is ő írta. Az antológia az akkor még élő Cs. Szabó Lászlótól (1905) Dedinszky Erikáig (1943) 38 magyar költőt mutat be. A könyv ma már irodalomtörténeti kuriózum. A tömör utószóból érdemes idézni, annál is inkább, mivel a nyugati magyar irodalom még ma sem került méltó helyére a magyar irodalom egészén belül. „A nyugaton élő magyar író - írja Béládi - nem magyar nyelvű közegben alkot, ritkábban érezheti a feléje áramló olvasói megbízatás ösztönző hatását, gyakran dolgozik magányosságra kárhoztatva, elszigetelten. Az író helyzete nehéz, az irodalom mégsem sorvad, hanem virul, szívósan nő és gazdagodik. Intézményvilágában helyenként csonka, szellemi életében teljes ez az irodalom. Az írót nyomaszthatja a publikálási gond s az, hogy szabad idejét és megtakarított pénzét kell könyvei kinyomtatására áldoznia, elkedvetlenítheti az olvasói érdeklődés vagy a kritikai mérlegre tétel hiánya. Ennek ellenére színvonalas folyóiratok, jó könyvek jelennek meg odakinn, s ma már joggal beszélhetünk nyugati magyar irodalomról. A magyar irodalomnak ez a hajtása kinőtt abból a keretből, hogy politikai, szociológiai, művelődéstörténeti dokumentumnak nevezzük; önálló, eredeti irodalomnak kell tekintetnünk és eszerint kell megítélnünk is. Történetét és fejleményeit, íróit és műveit számon kell tartanunk, ha a több-középpontú magyar irodalomról helyes képet akarunk formálni magunknak... Aki figyelmet áldoz az antológia költőire, meglepődhetik azon, hogy az anyanyelvi közösségtől messze szakadt írók mily tisztán őrizték meg a nyelv szókincsét és fordulatait, mekkora gonddal vigyáznak árnyalataira és jelentésváltozataira. Emellett föltűnhet az is, hogy ez a nyelv már kissé módosult a legjobbak tollán: tömörsége, kifejezéseinek tisztasága, de akár elvonatkoztatásai meg szókimondó sorai azt jelzik, hogy az antológia költőinek egy- ben-másban eltérő viszonya az anyanyelvhez, mint a hazai társaknak. Nem múlt el nyomtalanul, hogy meg kell küzdeni érte, résen kell lenni, hogy ne induljon sorvadásnak, ne lomposodjék el. Jótékony hatásúnak, szemhatár-tágítónak és önfegyelemre 44
