Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Sándor Iván: Változó korszak – változó regény (Egy gondolat a történeti hagyomány és az epikai hagyomány kapcsolatáról)
- Nekem ezért vannak kétségeim, mert ha az ember nagy történelmi regényt olvas - még ha az író kiindulópontja lehetett is az, hogy ő elmenekül, elfordul a saját korától - végül is mindig olyan képet kapunk az életről, a történelemről, amely szolgálja és megvilágítja a jelent.- A jó irodalom mindig a jelen felé fordul. A történelem tendenciái néha évtizede- ket-évszázadokat is összekötnek. A lineamentumok, a nagy törések a földben, geológiai alakzatok. Úgy hatolnak át a kéreg alatt, néha több ezer kilométeres hosszúságban, hogy jelenlétükről nem tudunk semmit, mégis ezeknek a mozgásai mutatják a Föld geológiai tendenciáit. így vagyunk a történelemmel is. Miért vonzott az 1848-49- es szabadságharc? Azért, mert átgondolva a jelen kérdéseit, így tudtam visszalépni egy olyan pontig, ahonnan tendenciájában próbáltam nézni a magyar történelmet. Azt mondják, hogy a mai korszak nem rendelkezik nagy mozgásokkal, hogy a történelmi állóvíz idejét éljük. Én ezt cáfolni szeretném. Az ilyen korszakokban is dolgozik a történelem. Összegyűjti, fölhalmozza a közelmúltban-régmúltban kialakult problémákat, továbbviszi azokat. Ezért tartom azt, hogy lehetetlen megérteni a mai valóságot anélkül, hogy ne kísérnénk figyelemmel a létezés múltból induló történelmi erővonalait.- Ebben a tisztázó folyamatban hogyan látja az író szerepét? Azt hiszem, nem csalódunk, ha azt mondjuk, hogy a magyar irodalomban különösen sok tisztázni való van a valóságnak megfelelő történelemlátással kapcsolatban.- A magyar történelmi regény tulajdonképpen a romantikával alakult ki. Később jutottunk el a realizmushoz, mint sok ország regényirodalma. Azok a művek, amelyek a magyar történelem eseményeit idézik, tisztelet a kivételnek, inkább a romantika sugárzásában születtek meg a huszadik században is.- Mondhatjuk némileg szójátékszerűen, hogy nem az önvizsgálat, hanem az önigazolás került előtérbe?- Az önvizsgálat, az önigazolás nem irodalmi-esztétikai fogalom. Inkább azt mondanám, realizmus, illetve ábrándvilág. Sokszor a realista történelmi regényeket is valamiféle ábrándvilág hatotta át. Felmerül a kérdés, hogyan lehet az írónak, évtizedek- évszázadok után írni a történelem lefutott eseményeiről, hogyan vállalhatja egyáltalán az erkölcsi felelősséget, hogyan ítélhet, hogy így történt-e, vagy úgy, hogyan alapozhat erre művet, netán teóriát is, amellyel a művet igazolni próbálja, hogyan dönthet arról, hogy valami reálisan íródott meg egykor, vagy nosztalgikusan, ábrándvilágban? Amikor a történeti regény írója „visszanyúl” a történelemben vajon már értékelt, közismert, iskolában tanított történelmi anyagra támaszkodik-e, vagy maga is kissé történészként kutatóúton indul el, hogy még alig, vagy egyáltalán fel nem tárt dokumentumokra alapozza művét? Úgy próbáltam visszalépni 1848-49-be, hogy azt hiszem találtam olyan dokumentációt, amelyből megérthettem egy eseménysort, legalább is közel kerülhettem hozzá...” 6. A történeti hagyomány és az epikai hagyomány kapcsolatát mindig is nagy fáziskülönbség jellemzi a legtöbb kultúrában. Igaz, ez nincs mindenhol és nem is volt mindig így. Hérodotosz és Szophoklész nagyjából egy időben alkotott. Hérodotosz például az arisztokratikus geneológiai hagyományt, Szophoklész például az Oidipusz-ősmítoszt bontotta le és rakta össze más módon egy korszakváltás tapasztalatai alapján. Miközben Szophoklész történeti nézőpontokat is érvényesített, Hérodotosz a történelem tényeit művészi igényű prózában fejezte ki. A közelmúlt német, spanyol-portugál, francia, osztrák, lengyel történettudományában és regényvilágában is kimutathatóak a történeti és epikai hagyomány találkozópontjai. 84
