Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Sándor Iván: Változó korszak – változó regény (Egy gondolat a történeti hagyomány és az epikai hagyomány kapcsolatáról)
akaraterőnek, küzdőképességnek az ábrázolására, talán alkalmasabb, ha egy olyan regényhőst találok, akiben nem egy ismert történelmi alak képe jelenik meg. ” 4. A gárdonyizással való szembefordulás a hatvanas években erősödött fel nemcsak az irodalomban, a történettudományban is. Az anekdotázó szemlélet radikális meghaladására a századforduló óta nagy tudományos teljesítmények születtek, mégis nehéz volt a historizálástól való elfordulás, főképpen az ötvenes évek „kötelezvényi” és gyakorlata okán. Márton László fejtegetéseit a magyar regény anekdotázó hagyományairól azzal árnyalnám, hogy habár a történeti-gondolkodástörténeti és az epikai hagyományok összefüggései korántsem közvetlenek, ám a magyar regény gárdonyizó vonulatának tartósodásába erősen belejátszott a történettudomány historizáló vonulatának hosszas érvényesülése. Amikor a hatvanas-hetvenes évek fordulójától Cseres, Spiró, Dobai a történeti témák felé fordult, - a sorozat betetőzése Spiró Az ikszekje volt - ők egyszerre fordultak szembe az epikában és a tudományban is még egy erőteljes, és tradícióként kezelt szemléletmóddal. Az egyik mozzanata volt a szembefordulásnak az alig ismert, vagy politikai tabuként kezelt dokumentumok leporolása, előhívása, és a helyük megkeresése egy a változó epikai szemlélet megkívánta regényformában. A futár - gondolom - nem volt már gárdonyizó. Új viszonyt keresett a tradícióval, ám még a kitaposott utakon járt azzal, hogy az Én helyét mintegy nevelődéstörténeti szekvenciában kereste. A világirodalomban akkor már hat-hét évtizede tartott a regény átformálódása. Ez mindenekelőtt két kérdésben hozott újat a Prousttal záruló, s vele egyúttal induló regénykorszak után. Az egyik az Én szétesésének, osztódásának, eróziójának a regény epikai centrumába, illetve „leépüléstörténetébe” való elhelyezése. A másik az, hogy a történelem nyomását, felmorzsoló erejét, mint már „epizált evidenciát” felváltotta a világrend bomlásának az élet minden mozzanatába behatoló szerepének regényesíté- se. A hatvanas évek máig érvényes magyar regényei közül a - számomra - legjelentősebbeket felidézve, úgy látom, hogy ebben a két kérdésben Ottlik Iskolaja, Mészöly Saulusa, és Konrád A látogatóba is megmaradt az egybentartott Én, sőt - a korábbi nevelődési regényre jellemző - minden buktatón át koherens és koherenciáját a világgal szemben is megőrző személyiség centrumba állításánál. Megmaradt továbbá az En épentartásának útiélményein át, a világrend helyreállíthatóságába vetett reménynél. Zárójeles megjegyzés: a Szegénylegények a korszakon messze túlmutató jelentősége az volt, hogy a magyar történeti-gondolkodástörténeti és - a maga filmes esztétikáján át - történetmondói tradíciójának újraírásával, egyszerre teremtette meg az Én felőrlődésének, osztódásának, (például Latinovits kettős szerepben való felléptetése, a szegénylegények ön- és egymást elveszítésének sorozata), a végső „befogásban” pedig egy világrend összeomlásának vízióját. 5. Köztudott, hogy a világirodalomnak az elmúlt több mint félévszázadában megszületett epikai „irányváltása” mögött ott voltak a század nagy filozófiai-tudományos teljesítményei. Köztudott, hogy a dél-amerikai regényben Borges milyen bejárható hidat épített filozófia és epika között, ugyanígy köztudott, hogy a spanyol-portugál regény 82
