Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Háy János: VIII. Károly, francia király (elbeszélés)
1494 tavaszán már ott állt a sereg élén és karját a déli vidékek felé fordította:- Az ott, a miénk lesz! Sarkantyúját belemélyesztette a dereskanca oldalába és nekiindult a Délnek.- Nem az angolokat páholjuk el? - kérdezte az orleans-i herceg.- De nem ám - válaszolta a király - nekünk Dél az élet, Észak a halál! Hah - ennyit se bírt kinyögni az orleans-i herceg, neki már nem volt választása, hűséget esküdött a királynak, mikor az kihozta őt a börtönből, szóval nincs mese, a Dél az neki is az élet. Mentek serényen egész seregestül. Az itáliai városok úgy hevertek el előttük, mint fizetett szeretők. Alig értek oda, már a kapu nyílott is.- Gyere jó megmentünk - mondogatták a kapuszárnyak, és a király önfeledten kúszott a városok járataiba, még Róma is kaput tárt, s az Angyalvárba menekült pápa is hamar előkászálódott, hogy megbékéljen és szövetséget kössön a franciával. De mit is keresett itt Károly - kérdezhetnénk, mikor őt más nem fűtötte, mint a tenger királynőjének megszerzése, hogyan keveredett ebbe a hatalmas városba, ahelyett, hogy a királynő sikátoraiban sikongatna? Miként változik meg egy szándék, vagy miként mutatkozik a lentről egyenes járás fölülről kuszának, ki is válaszolhatná meg. Károly úgy érezte, ahhoz, hogy megszerezze a királynőt, először a tanácsosokat, a barátokat és rajongókat kell maga alá gyűrnie - talán válasznak látszik, talán nem, mindenesetre Károly még ekkor, Róma megszerzésekor se rohant vissza Velencébe, csak tovább nótázta magának: Dél az élet, Észak a halál, holott a Királynő már éppen északon hevert a háta megett. Futott tovább, a csapat hadidalba kezdett: akik északon laknak, délnek mennek, akik délen, azok északra, Dél az élet, Észak a halál - nem sejteni miféle bűvös kór lepte meg őket, mentek a Nápolyi trón felé dalolva. Talán az orleans-i herceg, Lajos vette rá az uralkodót, hogy Nápolyi foglalja el, ahol a trón neki amúgy is járt rokoni alapon, vagy a király lett már oly mértékben romlott, hogy udvarhölgyet választott a királyasszony helyett - nem tudni. A franciák danászása úszott a langymeleg napban: La Vie, La Vie -, hogy élet, élet, déli élet, dél az élet, halál, halál, északhalál. Önfeledt volt a menet, nem kúszott senkinek ki régi tanulmányai mögül a mondás: Nápolyt látni és meghalni. Kiszökni a történeti idő fogságából, a károlyok bilincsei közül - erre gondolt a király és vezette seregét egészen a trónig, ami süteményből volt, mint a mesékben, mézes lapocskákból összeragasztva. Az alattvalók, ha trónfosztást akartak, egyszerűen felették a széket, s a nápolyi királynak nem maradt hol ücsörögnie. Mire újabb trónt sütöttek, a régi királyt elzavarták, hogy pihengessen arrébb, más városban egy fatuskón ülve. Olyan nevezetes volt ez a nápolyi alkotmány, hogy az egész világon híre ment, s bár a süteménytrónt nem tudták megvalósítani sehol sem, a ropogós ostya mindenütt kedvenc étel lett, s ha valaki alattvaló már rettent gyűlölte az ország urát, vásárolt a piacon magának egy rakás ostyát és bosszúból a hányásig felzabálta, vagy a gyermekeivel feletette. A nápolyi ma is minden királyellenesség szimbóluma; a zsarnokok rettegett étele. És persze arra se lehetett biztatni a szigurancát, hogy foglaljatok le és éljetek fel minden fellelhető nápolyit, mert az sem volt más, 71
