Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Háy János: VIII. Károly, francia király (elbeszélés)
mint saját hatalmának megingatása, olyan mintha azt mondta volna: Gyertek, harapjatok belém. Károly erre a frissenropogós trónra telepedett, s az édes sütemény oly nagyon fellágyította a fenekét, s a gerinccsatornán keresztül az egész agyát, hogy végül teljesen megfeledkezett arról, kik is segítették ehhez az uralomhoz: ropogott ott a valagával, ropogott, osztogatta a zsíros állásokat a cimboráknak, azok meg fosztogatták a zsírt az állásokból, hogy már csak sovány girhes tehenek maradtak, s a sovány girhes tehenek meg elkezdtek bőgni éhségükben, s hallották, hogy itt is, ott is bőgnek a tehenek: te is bőgsz Milánó, te is bőgsz Róma, te is bőgsz Velence, bizony mind bőgtek, persze Velence csak azért, nehogy kimaradjon. Na, ez a sok bőgés lett végül a Károlyellenes szövetség. Mire a király észbe kapott, a trónjának már hűlt morzsalékait sem találta, az utolsó falatot egy élelmes hangya cipelte a palota kövezetén, a feldühödött Károly arra még rátaposott, de több gonoszságot nem végezhetett, mert rögvest futnia kellett fölfelé északnak, amiről - mint tudjuk -, nem a legjobb irány. Bizony-bizony a királynőnek lőttek, meg Itáliának is lőttek - rettent elkeseredett a púpos vesztes. Lajos, az orleans-i herceg meg sündörgött körülötte:- Felséges Károlyom, adjuk vissza, tépjük őket széjjel. Ne hagyjuk őket saját bőrükben, öltöztessük át testüket kutyabundába... Károly legyintett, s faképnél hagyta Lajost, Lajos meg állt ott a faképnél, ami a szenvedő Krisztust ábrázolta, nézte a megváltót, s közben hallja, hogy a király nagyokat viháncol az udvarhölggyel, nem Bretagne-i Annával, a királynővel, de nem ám, hanem egy kis udvarhölggyel. Ez az ő vége - súgta Lajos, s a királynak hamarosan valóban vége lett, ha még nem lett volna vége akkor, amikor megfogta a nápolyi városkaput. Ókártyák 72
