Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
nem hallottam. Tudják, hogy meg kell őket tűrniük maguk között, el kell őket viselniük. Sőt, azt is tudják, hogy elsősorban a menekültek vannak „idehaza”. Az őslakosokat esetleg elűzhetik otthonaikból (ha a faluban nem is, másutt volt már rá példa!), az új lakókat innen senki el nem űzheti. Ez az állapot meghatározza a helybeliek viselkedését. Sunyítanak. Várnak. Hallgatnak. Nem valamiféle bosszúra, azt várják, abban reménykednek, hogy a dolgok végül is rendeződni fognak. A javukra? Nem. Csak úgy. Általában. Valójában maguk se tudják, hogyan. Azt már látják, hogy a menekült családok gyermekei számára az iskolában szerb tagozatot nyitottak, de nem ezen lepődtek meg, hanem azon szisszentek föl, hogy erre az új tagozatra néhány közülük való szülő is beíratta a gyermekét. Tehát... Mióta falu a falu, itt mindig magyar iskola működött, kivétel csupán a királyi Jugoszláviában történt, amikor is a nevük után szláv eredetűnek hitt gyerekeket szerb iskolába terelték. Jómagam, a nevemnek köszönhetően, magyarba járhattam. A harmadik és a negyedik osztályban már velünk is kezdték megismertetni a szerb nyelvet. Egy olyan tanító által, aki valahonnan a Dunántúlról származott, s az impériumváltozás után ittrekedt. Annyit tudott, tudhatott szerbül, mint a diákjai, akik szerb szót életükben az ő ajkáról halottak először. Két új tantárggyal ismerkedtünk, a zemljopisszal (földrajz) és az istorijával (történelemmel). Természetesen nem a magyarok történelmével. Mondatokat, oldalakat magoltunk be a tankönyvekből, amiből egy kukkot sem értettünk. Máig fújom: „Josip Juraj Strosmajer bio je srpski vladar.” Persze hogy Strosmajer sohasem volt szerb uralkodó. Mit sem számított! Az volt a fontos, hogy fújjuk a leckét egy számunkra teljesen idegen, ismeretlen nyelven. „Su-á, pu-á, mu-nu-lu-futu-pú!” Egyik társunk így fútta az ábécét. Mégse rokkantunk bele. S mert az egész osztály ugyanabban a „pácban” volt tanítóstul, még mulattunk is önmagunk nyomorúságán. Hogyan zajlott a betűkkel és a számjegyekkel való ismerkedés a „lenti iskolában”, azaz a központiban, ahová a Czékus, Kovalcsik, Gálik és egyéb „szláv hangzású” gyereket kényszerítették, s ahol rögtön az első osztály első órájától kezdve az államnyelven folyt a tanítás? Nincs róla tudomásom. Jóllehet a mi utcánkból is járt oda cimbora, erről a dologról nem esett köztünk szó, hiszen akkor még az iskoláért egyikünk se rajongott túlságosan, nyűgös kötelességnek éreztük mindnyájan, a magyar iskolába járók éppúgy, mint a szerbbe járók. Az iskola ilyen, annak ilyennek kell lennie, süllyedt volna el, aki az egészet kitalálta! Számunkra egyetlen fontos és izgalmas dolog volt, hogy az utcában lakhattunk, hogy a különböző iskolába való járás ellenére mindennap találkozhattunk, bandába verődhettünk, hogy minden szülői szigor és királyi kényszer dacára szabadok voltunk, boldogok, anélkül hogy ezt fölfogtuk volna. Az iskolából hazahozott „körmösök” parazsát lefújtuk ujjaink begyéről, s gyúrtuk a sarat, éltük a gyerekek külön, titkokkal s ártatlan gonoszságokkal teli világát. 48
