Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
kény lelkében. Hiszen volt a dologban valami kiszámíthatatlan: mert ki biztosíthatta, hogy egy végzetes pillanatban odahaza őgyelegve nem épp embereddel „futsz össze”? Épp amikor „olyan” állapotban találod. S amikor a közeletekben kettőtökön kívül egy lélek se lesz, csak a sejtelmes holdvilág. És a holdvilágon megvillanó bicskapenge. Elég csak rágondolni... Ám a „leszámolási” szándék és a „komoly” fenyegetések óta (mert fenyegetések hírét jó néhányszor eljuttatták hozzánk, talán hogy tartósan megrögződjön emlékezetünkben, idegrendszerünkben) évtizedek teltek el, és az idő bizony most is megtette jótékony, gyógyító hatását: ahogy múltak az évek, bennünk a szorongás úgy oldódott. Olyannyira, hogy jó ideje már a kiskocsmák küszöbét átlépve se föltétlenül villan át rajtunk: esetleg emberünk is ott ülhet valamelyik asztalnál! No és ha ott ülne? Talán már meg se ismernénk egymást. És ha megismernénk? ... A föntebb említett köz- és általunk is kedvelt nyugdíjasotthon söntésében ácsorgunk, ahonnan jó rálátás nyílik a „klubterem” asztalaira, amelyeknél leginkább kártyacsaták folynak. Most csak egyetlenegynél, a terem végén, egy sarokasztalnál. Egyéb szórakozás híján - üres a söntés eleje, nem érkeztek még meg a gyerekkori cimborák - pohárral a kezünkben megindulunk a kártyázok asztala felé, kibicelni. Aki mögött megállunk - háttal ül a teremnek, így a söntés elől se láthattuk az arcát - egy idős, keskeny vállú, ősz hajú férfi, ilyen sűrű, makacs ősz haja volt keresztapámnak is, s ilyen csontos, keskeny válla; szabad kezünk, a tenyerünk már az idős férfi vállát érinti, megpihen rajta, bizalmasan, gyöngéden, mintegy üdvözlésképpen meg is szorítja az egy egész élet terhét magán cipelő vén csontokat, midőn a váll tulajdonosa lassan, nyugodtan fölemeli, s hátrafordítja a fejét, a tekintetében szelíd kíváncsiság, hogy vajon kié lehet ez a testvéri érintés, aztán, hogy ezt tudomásul veszi, nyugodtan, mintha mi sem történt volna, visszafordítja ősz fejét az asztal, a kártya fölé - bennünk egy pillanatra megáll a verő. Szó nélkül levesszük a kezünket az idős férfi válláról (meglepetésünkben különben sem tudnánk megszólalni), sarkon fordulunk, s visszaoldalgunk a söntésbe. O volt, az egykori „bicskás”. Akkor még nem gondoltam, hogy hamarosan újra találkozni fogunk. Nemcsak „hallható”, „látható” is a menekülés jelenléte a faluban. Számuk csupán Bácskában meghaladja a második világháború után az egész Vajdaság területére betelepítettek számát. Nem csoda, hogy jutott belőlük Kishegyesre is. Nyomukban a házak ablakaiban megjelentek a szerb nyelvű hirdetések. Már azon házak ablakaiban, amelyekben ideiglenes vagy állandó otthonra találtak. A faluban több mint kétszáz ház eladó, azt hihetnénk, e házak áruba bocsátóinak kapóra jöttek a menekültek, mégsem ez a helyzet. Sehol se találkoztam ilyen hirdetésekkel ezeknek a házaknak az ablakaiban: KUCA NA PRODAJU. Bizalmatlanok lennének a jövevények iránt? Pedig, állítólag, van márkájuk. A házaikat kínálók szeretnék, ha ezeket helybéliek vennék meg, vagy ha vidékiek, akkor is magyarok. Ez alighanem valamiféle hallgatólagos ellenállás; a falu keletkezése óta egynemzetiségű volt, a lakosság, úgy látszik, ehhez továbbra is ösztönösen ragaszkodik. Persze a „vendégekkel” szemben nem követ el semmit, olyasmiről, hogy valamiben is bojkottálták volna őket, 41
