Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért

első estét, éjszakát? Milyen napra ébredtek? Hiszen itt még a Nap sem a megszokott helyén kelt fel számukra! Mit őrzött meg mindebből az emlékezet? Apám alakját én még föl tudtam idézni az imént említett anyókában, aki engem akkor látott először és mégis a nevemen szólított meg, mert annak a valakinek a vonásait hordozom, akit a néne nagyon jól ismerhetett, de telepes őseink „alakját”, itt szerzett első benyomásaikat mi idézi meg a maiakban? Semmi. Az itt szerzett első benyomásaikról írásos emlék se maradt. Egyedül a képzeletünkre vagyunk utalva. Mondjuk, egy szegény író képzeletére. Ezt viszonyt, a regényírást, hagyjuk a mesterekre. Minket a Jelen” megragadása köt le.

Mi a Jelen” és milyen a Jelen”? Már fönt baktatok a Nemzetközi út mellett, megállók egy bolt sarkán, ahol néhány, főleg füstös képű helybeli sörözget tengernyi sörösüveg társaságában. A sörösüvegek a földön, az iddogálók úgy guggolják körül őket, mintha a formájukat és a színükeg tanulmányoznák, pedig azok bizony mind tökéletesen egyformák, a színük is egységesen barna, mint a legtöbb sörösüvegé. Ahogy megállók felettük, megszólítanak azon a hangon, ahogyan odahaza szólítják meg az embert, „foglaljon helyet köztünk, Pista bácsi!”, mondják, de Pista bácsi programjába nem fér bele a meghívás, mert előtte áll még a Honvédsor, a Szőlősor meg a Moholi út, de mielőtt még bejárná és visszakanyarodna a kiindulóponthoz, a Vasút utcába, föltett szándéka betérni kedvenc helyére, oda, ahová már egyébként is megért, a nyugdíjasok otthonába, illetve annak a söntésébe, ahol leginkább gyerekkori cimborákkal lehet találkozni.

Volt itt nemrégiben ezeknél a kellemes találkozásoknál izgalmasabb találkozása is az író úrnak.

Épp azzal a személlyel, akiben annak idején az író-süvölvény emberére talált. S akitől, valljuk be töredelmesen, hosszú éveken, évtizedeken át tartott, hogy ne mondjuk: recitált szerelmetes szülőfalujába haza-hazalátogatva. Minden oka megvolt rá: az incidens után nem a legbarátságosabb körülmények között váltak el egymástól. Ugyanis a szépirodalommal kokettáló legényembert, épp irodalmi ténykedése jutalmául kis híján meglékelték. Illetve ezt helyezte kilátásba ama személy, akinek a családját az iíjú tollforgató novellája révén a halhatatlanságba, az örökkévalóságba próbálta beemelni. Ennek azonban, úgy látszik, nem örül mindenki; vannak megátalkodott emberek, akik beletörődtek evilági sorsukba, boldog névtelenségükbe, abba, hogy porból vétettek és azzá válnak, akik irtóznak minden nyilvános szerepléstől, kivált attól, hogy becsületes nevüket s megszenvedett életüket egy novellában, tehát a világ szeme elé tárva lássák viszont.

Emberem emiatti jogos fölháborodásában s heves vérmérsékletéből kifolyólag egy véresnek ígérkező délelőttön bicskát rántott rám, s ezt csak azért nem mártotta belém (mondjuk a hasamba), mert a hangos szóváltásra odakíváncsiskodó zsákolok, kocsisok az utolsó pillanatban lefogták a gyilokkal hadonászó kezet. Ez a váratlan fordulat azonban bizonyára csak megerősítette, szította benne azon szándékát, hogy adódó alkalommal befejezi azt, amit most a hívatlan beavatkozók megakadályoztak.

Hazajáró jegyzeteinkben mintha már tettünk volna említést eme dicsőséges írói indulásunkról, bocsássa meg nekünk az Olvasó újbóli fölemlegetését. Próbálja megérteni, hogy az „eset” valóban tartós nyomott hagyott az író érzé46