Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
alá”, lázas türelmetlenségünkben fittyet hányva az utunkba eső felnőttek megbotránkozásának, lerúgtuk magunkról azt az egy szál klottgatyát is, amely nekiszilajodott gyermektestünket fedte, mert nem volt számunkra csik- landóbb élvezet, mint rohanni, futni szűzanya meztelen a víz felé, élvezve a határtalan szabadságot, érezve bőrünkön a forró szél hullámverését. Most mégsem erre kanyarodom, hanem nekivágok az emelkedőnek, fölkapaszkodom a „hegytetőre”, ahonnan belátni a fél határt, végigballagva egy újabb „félsoron”, az elhagyott házak, a málló kerítésfalak utcáján, a megejtően szép dombhajlatok között, majd leereszkedve a Kálváriától a kínálkozó utcák közül a Kertsort választom, nem bánom meg, mert a végében, sétám külön ajándékaként, tündéri látvány tárul elém. A falu legmélyebb pontja ez, s innen tör fel, ebből a szelíd, tágas völgyből néhány óriási nyárfa, föl, a szédítő magasságokba. Az ég ragyogóan tiszta, fényes. Az ég végtelenségét a nyárfacsoport sötét tömbjével mintha még inkább, már-már az elviselhetetlenségig tágítaná. Beleszédülök. Jó lenne lehanyatlani a fűre, s úgy nézni fel a faóriásokra, amelyek ebből a látószögből bizonyára még magasabbra nőnének, elérnék az eget, az elérhetetlent. Es hallgatni a sűrű nyárfalomb elmondhatatlanul szép „tengerzúgását”. És így aludni el. Olyan közel a földhöz és a hazához, hogy vele eggyé válva. S ebben a pillanatban fönt a domboldalon elbődül, följajdúl a rádió, nyersen, erőszakosan, idegenül, hangja betölti a völgyet, elnémítja a nyárfacsoport lombjának „tengerzúgását”, átfesti a levegő gyöngyházfényét, ragacsossá változtatja a gyalogösvén lisztporát, idegenné a honi kerteket. Szanaszét futnak, mint riadt kiscsibék, a krumplibokrok. A ház felé fordulok, ahonnan a harsány zene árad, s mint aki hirtelen ébred mélyálomból idegen ágyban, nem tudom, hol vagyok. Mert az, amit az imént láttam, álom volt, álmomban jártam odahaza, ezért volt minden oly valószerűtlenül szép. A valóság az, amit most látok és tapasztalok. Az ismerős, drága völgybe idegenek költöztek, semmit se hoztak, hozhattak magukkal, csak a zenéjüket, muzsikájukat, s most, elárasztva vele ezt a völgyet, ebben fürödnek, vigasztalódnak, nem gondolva arra, hogy szokatlan hangoskodásukkal nemcsak a „befogadókban” keltenek riadalmat, de még a „hazai” muzsikához szokott füvekben, fákban s madarakban is. Öt perccel ezelőtt szülőfalum talán legbűbájosabb pontjára jutottam el - mégpedig szerencsés körülmények között: egy nyári délelőtt selymes napfényében - s ugyancsak itt ért, szinte főbekólintásként, egy új felismerés: ez már nem úgy a tiéd, ahogy ezideig volt - teljesen és teljességében csak a tiéd, a világ egy kicsi pontján egy ház, a szülőfalu udvara, kertje -, ahol zavartalanul otthon vagy, miként valaha az anyaölben. Ennek az emléke nem írható le, nem fogalmazható meg, mégis eleve él benned, mint valami alapélmény, amely egy puha kéz és örömtől sugárzó szem simogatását idézi föl benned: önfeledt sütkérezést a lét örömében. (Isteni kegyelemnek tartom, hogy hazalátogatásaim szerencsés pillanataiban újraélhetem ezt a zavartalan örömet.) Most ezt kuszálta össze bennem abból a domboldali házból lezúduló idegen muzsika. Szinte futva sietek el a helyszínről, az égig érő nyárfák alól, amelyek most mintha minden levelükkel tiltakoznának a völgy fölborult csendje ellen. 43
