Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
De még mielőtt bekanyarodtam volna a Kertsorba, lefelé ereszkedve a Kálváriáról betértem egy sörre a kocsmába, amelyik a néhai Dudás Pista kiskocsmája közvetlen közelében áll. Két kedves helybeli fiatal rögtön meginvitált az asztalukhoz. Megkérdeztem a beszédesebbtől, ismerik-e a falu Krivaja-hídjait, föl tudnák-e sorolni őket? Hogyne tudnák, s máris kezdték onnan, ahol az ér belép a falu határába. Sorjáztak a fahidak, a kőhidak, a vashidak, a gyaloghi- dak, a nagyhidak, alig győztem jegyezni őket. Kevés kivétellel mind jómagam is ismertem, s most örömmel állapítottam meg magamban, hogy majd mindegyik még mindig áll, szolgálja a falu népét, sőt Lovcenac (Szekics) alatt, de még a mi falunk határában egy új is épült, egy kerékpárhíd. Eme hídbéli tudományommal a Híd-díj átvétele alkalmával az ünneplő közönséget szándékoztam elkápráztatni. (Egy mérnök barátomat sikerült is: megfogadtatta velem, hogy egy jó alkalommal bemutatom neki sokhidas szülőfalumat, átkísérem mind a huszonegy hídján...) Miután a fiúkkal számba vettük a hidakat, s elbúcsúztam tőlük, sajgó szívvel álltam meg az imént említett Dudás Pista-féle kiskocsma örökre bezárt ajtaja előtt. Mi történne, ha most hirtelen kitárná a kocsmaajtót a néhai tulajdonos s beinvitálna? Persze, ez lehetetlen, hiszen nincs már, aki kitárná a kocsmaajtót. S ama jeles vendégek egyike-másika sem, akikkel, ha közös utazásunk erre vetett bennünket, ide föltétlenül betértünk. Mert igazi kiskocsma volt a Dudás Pistáé. Még abból a réges-régi világból való. A kis söntésen kívül mindössze három asztal fért el benne, s csupán egy ablaka volt, de ez az egy untig elég is volt neki. Egy alkalommal „irodalmi estet” tartottunk benne, a felolvasó Fehér Feri volt, a kocsmároson kívül egy szál közönséggel. Természetesen már volt bennünk néhány atmoszféra nyomás, Feriben is. Könnyű volt rászedni a játékra, a fölolvasásra. Poharainkat újratöltöttük, Feri, ahogy hasonló alkalmakkor szokta, s ahogy illik, fölállt. Kezében a fölolvasásra szánt vers kézirata. Sajnos a vers címére már nem emlékszem, de arra határozottan, hogy terjedelme meghaladta az egy gépelt oldalnyit. A költő, mint ilyenkor mindig, komoly és ünnepélyes volt. A csend is ünnepélyes, hat ember (mi négyen, a kocsmáros és az említett egy szál hallgatóság) különben sem csap túl nagy lármát még kiskocsmában sem. Elhangzott a vers címe. Pillanatnyi szünet után az első strófa is. Az egy szál hallgatóság ajkáról ekkor röppent fel az első megyjegyzés: „Ez igen!” Feri arcán megrándult egy izom, de folytatta a felolvasást. Elhangzott a második szakasz is. Az egy szál hallgató, aki velünk együtt szintén nyomás alatt volt, nem hagyhatta újabb megjegyzés nélkül, úgy gondolta, ehhez, mint hallgatónak, joga van. „Emmá nem valószínű!” A felolvasón látható volt, hogy két dologra koncentrál egyszerre: magára a versre, s arra, hogyan tartsa féken az indulatát. Tehát egyre feszültebb légkörben haladtunk előre. Az egy szál hallgató (mert hát Dudás Pista inkább csak olyan türelmes házigazda volt) tekintetével szinte rátapadt a költőre, ha tudta volna, megbűvöli, a verset a maga módján a velejéig átélte, tetsző vagy nemtetsző megjegyzései a gyermek őszinteségével buggyantak ki a száján; mi már, Feri útitársai, a hasunkat fogtuk elfojtott nevetésünkben, ugyanakkor félve fürkésztük a költőt, mikor veszti el végső türelmét, mikor robban. Nem sokáig kellett erre várni, az egy szál közönség legújabb „úgy * 44
