Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 3. szám - Németh István: Ima tündérlakért
Németh István Ima Tündérlakért* K_yzaporodó rémálmaim közül a leggyakoribb, hogy mi, délvidéki magyarok lassan, de föltartóztathatatlanul „amerikai magyarokká” válunk. Persze nem az életszínvonal tekintetében, mert feltehetően az amerikai magyarok egyenként és összességükben is gondtalanabbul élhetnek, mint mi, idehaza, akiket inkább vert, mint áldott a „sors keze”. A velük való hasonlóságunk mintha abban kezdene megmutatkozni, ami egy népcsoport lassú eltűnésének a kezdetét jelenti. Azzal a különbséggel, hogy mi nem egy idegen tengerben „szívódtunk fel”, hanem idehaza, a szülőföldünkön. Nemrég, a nyár elején egy nagy sétát tettem odahaza, Tündérlakomban. Mind erősebb bennem ugyanis a vágy, hogy mielőtt visszaköltözzek kebelébe, a „földjébe”, bejárjam minden zegzugát, utcáját, kicsi tereit, zsákutcáit, kutyaszorítóit, szurdokait, dombhátait, dombaljait. Észrevettem, felfedeztem, boldogan ébredtem rá már annyiszor, hogy itt azok az utcák, kerítések, kertek, fák is ismerősként állnak elém, amelyekben először fordulok meg, amelyeket először látok. Talán, mert annyira ismerős, kedves nekem tágabb környezetünk, a falu. Attól kapják a fényüket, semmi mással össze nem téveszthető hangulatukat. Az anyjához tér így meg a gyermek, kit idegenben löknek, vernek, dúdolom magamban meghatódottan ballagva utcáról utcára, hallgatva a fülemnek olyannyira ismerős s olyannyira kedves neszeket, hangokat, amelyek az élet jelenvalóságaként betöltik a falu eleven csendjét. Igen, az anyjához tér így meg a gyermek... Nem mondhatom, hogy hozzám „az idegenben” mostohább lett volna a sors, mint máshoz, aki valami miatt szintén elhagyta a szülőhelyet; a körülményekhez képest inkább kegyes volt hozzám, valamit, persze, mégse pótolhatott; igazán csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz, motyogom tovább magamban a verset, meghatódva a lét örömétől, a hazatalálás, pontosabban a megérkezés részegítő mámorától. És magaddal is csak itt bírhatsz, oh lélek! Hirtelen elhatározással a Vasút utcából a Halászok, azaz a Vízimalom utcájába kanyarodom be, ami tulajdonképpen nem is utca, csak egy girbegörbe házsor, hátát a meredet hegyoldalnak vetve, arcával az előtte kanyargó teret kémlelve. Ebben az utcában laktak keresztanyámék, épp a vízimalom fölött, ami mára, most látom, örökre elnémult. Ha megmarad, már csak azon a nagyméretű kartonon lesz látható, amire egy fényes nyári napon - ilyennek indult ez a mai is - Nagyapáti Kukac Péter rápingálta. Az utca, illetve a házsor végén, ha jobbra kanyarodnék, átkelhetnék az erecske hídján, s körbefuthatnám a Vásárteret - ezen keresztül vágtattunk át kedves fürdőzőhelyünkhöz, a „híd * részletek 42
