Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Szabó Erzsébet: Igaz történetek (Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története)
ációval egyezik meg: Fabian Kittlitzet Kain Kindler ölte meg a rodstocki fogadóban. Hans Wahl-tól azt tudjuk meg - igaz, csak később hogy Fabian Kittlitzet egy gyűrű miatt ölték meg, amiről végig azt hitte, hogy legalábbis Jeruzsálemből való. Abban a változatban pedig, amit Wunschwitz ismertet Nicolaus Leutingerrel, a gubeni városi tanácsnak már múlt ősszel tudomása volt arról, hogy Promnitz báró titkára Bécsújhelyen egy különleges gyűrűt rendelt egy nemrég odatelepült ötvösmestertől, akiről kiderült, hogy azonos Sámuel Tschörtnerrel. Kinek higgyünk? Kideríthető-e, hogy melyik változat az, amelyik a történet valós világában megtörtént? Mielőtt megpróbálnánk választ találni a fent megfogalmazott kérdésre, és eltöprengeni azon, hogy különíthető el a valós a fiktívtől, és - hogy a választ is megelőlegezzük - rácsodálkozni arra, hogy olvasztja egybe az elbeszélő a fikción belül a különböző ontológiai státuszú világokat, tegyünk egy kis kitérőt, és térjünk vissza Happenrodt helyettes polgármester mostohaleányához és unokahúgához, a szépséges... Nos kihez is? Rosina Katharinához - ahogy Happenrodt nevezi -, vagy Rosaliehoz - ahogy Bononius és a Bononius szavainak hívő elbeszélő? Nincs okunk feltételezni, hogy Cosmas Damian Happenrodt von Wenzelsbergnek két ugyanazon tulajdonságokkal rendelkező gyámleánya lenne, már csak azért sem, mert magát Happenrodtot sem zavarja meg Bononius levele: a Rosaliehoz címzett levéllel egyenesen Rosina Katharinához tart a bezárt toronyszobába (45, 64). E rendkívül figyelemre méltó leányzó azonban nemcsak ezért érdemli meg figyelmünket. A szereplőknek ahhoz a csoportjához tartozik ugyanis, akik nemcsak a valós és igaz történetek megkülönböztetésére, hanem az igaz és bevezetőnkben definiált módon fiktív történetek megkülönböztetésére is képtelenek: „Nem áUítanánk valótlant, ha azt mondanánk, hogy: Rosina Katharina, mivel nem tanulta meg, mi a különbség a valóság és a mese közt minden olvasmányát elhitte és mindent amivel csak találkozott az olvasmányokban, valóságosnak tekintett; [...] Izgalmas elbeszélés tárgya lehetne a mese, ha ügy tetszik, a költői fikció, amint egy megzavart elme tévműködése folytán egyre inkább kiszorítja helyéből a köznapi tapasztalatokkal igazolható valóságot: efféle többszörös tévelygéseken keresztül költészet és valóság, meg vagyunk győződve róla, kölcsönösen gazdagítják egymást; és még a zavart elméjű regényhősnek is megadatik, hogy miközben végigkísérjük mulatságos kalandjainak során, nemcsak érdeklődésünket kelti fel, hanem elnyeri osztatlan rokonszenvünket is. Úgy gondoljuk azonban, hogy amennyire mulatságos egy férifiszereplö, kiváltképpen egy idősödő férfi (természetesen Cervantes hősére, az elmésnemes lovagra gondolunk), amint nagyszerű lelkének példás elveire hálóként borulnak hibbant elméje baUtéletei; amennyire összeegyeztethető az ily módon támadt sokféle kalandos, furcsa helyzet a komikus hatás mind az emberi méltósággal, mind a tágabb értelemben vett költőiséggeb éppoly kevéssé mondható el mindez egy hasonló helyzetbe került fiatal nővel kapcsolatban, főleg, ha ez a fiatal nő az általunk felidézett polgári világ szülötte. Ez tehát magyarázatunk és mentségünk arra, hogy Happenrodt helyettes polgármester mostohaleánya csak az elbeszélés egyik legutolsó pillanatában lesz látható. (64í) A fentiek ellenére lépten-nyomon belebotlunk a kiskorú gyámleányba, illetve az általa hátrahagyott nyomokba — hogy Bombitz Attilát idézzük, többek között hosszú szőke hajszálaiba (Új Forrás 1998/3). Mindez azzal magyarázható,hogy a valós és fiktív megkülönböztetésre való képtelenség tulajdonsága a történetben egyrészt úgy jelenik meg, hogy ezen szereplők története az általuk valóságként interpretált fiktív történetmintákat ismétli, másrészt úgy - és ez részben a fentiekből következik hogy ezzel a tulajdonsággal bíró szereplők a történet 2. és 3. szintje között szabadon közlekednek, fiktív és valós történetekben egyaránt felbukkannak. A képzeltet és valóst összemosó Promnitz báró, az „igazságos nagyűr”, marcipánfiguraként fogadja a városi tanács hódolatát (134), felhőként pedig, mint pocakos nagyúr (a strazwdeli vadászhában játszódó történet más szereplőinek társaságában (104-105) a kezében lévő baltát hajítja el, ami a fikció és valóság határát átlépve kettészeli a starzwedeli dombokat. A világszép Rosalie, aki nem képzelgéseit, hanem olvasmányait gondolja valósnak, ezen olvasmányok történetmintáit ismétli, történetével ironikusan ellenpontozva az eredetit: kezdve a toronyba zárt szépleány történetével a Promnitz által hangoztatott „minden jó, ha vége jó” záróformuláig, a Rosalie történetét lezáró lakodalmas menetig. Persze nincs hetedhét országra szóló lakodalom, a menyasz88
