Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Szabó Erzsébet: Igaz történetek (Márton László: Jacob Wunschwitz igaz története)

szony sem visel koszorút és fátyol sem borítja arcát, sőt, alakján is egyértelműen látszanak a közelgő anyaság jegyei - de hát ez a történet már csak ilyen. S mig a képzeletét valósként átélő Promnitz — stílusosan — felhőként jelenik meg, addig a pásztorregényeket kedvelő Rosalie, aki gyermekként tavasztól őszig a Seleschk család libafalkáját őrizte (ekkor lesz szemtanúja Promnitz báró fenti baltajelenetének), őkiválósága starzwdeli vadászházának pohárszékét díszítő festett üvegtábláról mint bájos libapásztorleány pillant „vágyakozva a valóság zöld ösvényei felé;” (98), egészen addig, míg egy Fritznek szánt balta szilánkokra nem zúzza. Bár ezen a ponton a mi történetünk is elágazhatna, s tehetnénk egy rövid kitérőt a Wunschwitz történetében újra és újra felbukkanó balták funkciójáról, téíjúnk vissza kiinduló kérdésünkhöz: mely történetekből épül fel Jacob Wunschwitz történetének valós világa?

3. Fekete Pál csizmája

Ahogy azt korábban láttuk, Jacob Wunschwitz igaz története egy olyan komplex struktúra, amelynek komplexitását részben vagy teljesen azonos elemekből, részben vagy teljesen azonos szabályok alapján rendezett, különböző szereplők által különbözőképpen értékelt párhuzamos történetek adják, amelyek eseményei világok két halmazában - a fikción belüli valós világban és valósként tételeződő fiktív világokban - mennek végbe. Ez azt is jelenti, hogy a történetvariációk alapjául szolgáló dolgok nevei ugyanazok; kiválasztásuk módja, történetté rendezésük az, ami különböző. Jól példázza ezt Jacob Wunschwitz elvtárs története. Történetének szinte valamennyi eleme megtalálható Jacob Wunschwitz gubeni kelmefestő történetében: egy fuvaros, a Páskom utca, egy ruhásszekrény, egy diftériás beteg, egy tollpihe, egy színjáték, egy balta, egy ablaktalan helyiség stb. Csak az elrendezés más. Megfordítva is igaz mindez. Ismétlődhetnek akár teljes eseménysorok is más szereposztásban. Promnitz báró feleségének apja, Hamilcar von Trachtenberg und Kurzbach 1579. október 31-én reggel szörnyet halt, „miután az apród, akinek öltöztetnie kellett volna, elvesztette a ruhásszekrény kulcsát, és félve a megérdemelt büntetéstől, puskaport öntött egy összesodort papírlapon keresztül a kulcslyukba, és a papír kiálló végét meggyújtotta” (53). Bononius, pár évvel később, hasonlóan robbantja ki Hans Wahl nagy ruhásszekrényéből Happenrodt helyettes polgármester feltehetően hiányos öltözetű gyámleányát (59). A választás és az elrendezés eredménye, a történet, nyelvileg koherens szövegként jelenik meg és minden esetben igényt tart az igaz jelzőre. De hogy a sok történet közül melyik igaz a történet valós világában - mondjuk ki végre - nos, ez a kérdés megválaszolhatatlan. Az elbeszélő által mesélt igaz történet csak egy a sok igaz történet közül. A történet komplexitásáért ő, a történeteket kiválogató és elrendező elbeszélő a felelős, aki se nem akarja, se nem tudja elválasztani egymástól a világokat. Nincs is rá mód, hogy biztosan lehessen tudni, melyik történet valós és melyik nem. Nemcsak azért, mert az alsóbb szinteken lévő történetalkotók sem/nem teszik meg ezt, nemcsak azért, mert ők is összekeverik a valós világról szóló mondatokat a pusztán lehetségesekkel. Maguk a történetek, a történeteket alkotó szavak is keverednek, sőt, összekeverednek. Keveredik az igaz és hamis (37), keveredik a valós és a fiktív. Ahogy Fekete Pál történetéből távozó csizmájának lábnyomai is elkeverednek a közönséges nyomokkal: „Eltávoztak a csizmák nyomtalanul, vagy ha maradtak is nyomaik, azok összekeveredtek a többi közönséges lábnyommal, hogy másnap mindegyiket eltapossák a keréknyomok.” (129f). Mint látjuk, néha maga a nyom is eltűnik: elmosódik, ahogy a történetben hulló eső is elmossa az írásjeleket (27), 189).

S hogy miért mindez? Miért a világok e kavalkádja? A választ, amely a történet ambigu- itásából eredő esztétikai értékekre vonatkozik, tulajdonképp már ismeijük: „Efféle többszörös tévelygésen keresztül költészet és valóság, meg vagyunk róla győződve, kölcsönösen gazdagítja egymást" (65).

89