Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

nemes atyánkfiái tettleg bizonyíták, mikép ők nem adó alá, hanem termettek, hogy vérrel védjék a hont, s ha kell, becsületüket is feláldozzák.” (Bökfy: Falusi dlvatképek - Búcsú).

Az 1809-es események végig jó ürügyet szolgáltatnak a nemesi nemzet elleni ironikus, gúnyos vagy dühös támadásokra, de a közélet bonyolultabbá válásával természetes módon kapnak egyre nagyobb jelentőséget az életképeknek ebben a csoportjában is a kor társadalmi mozgásait meghatározó legidőszerűbb kérdések. Az egyes nemesi udvarházak, falusi kúriák parlagi környezetének korábban felvillantott képei után Bernát Gáspár előző freskója (Lakodalom) már országos parlagiságot és kiúttalanságot ábrázol: „Magyarhon zsidóországából - azaz Budapestről - éjszakkeletnek kiindulva, úgy találtam, hogy csaknem minden tárgyon Isten' keze helyettesíti az emberi ipart - kivéve a tevehátszerű utakat, mellyekről a sáncztalan rend' munkaverítéke még mindig égre kiált. Mindenhonnan álarczosan nézdegélt földmivesi nyomor és nagyúri kisszerűség; s a szép természet zöld meze alól ingatag néphelyzet' halvány képe villogott, (...) sehol semmi kilátás: mint ázsiai hanyag jellemünk' vétekhalmain a nemzeti enyészet' síréneke.”

„Ázsiai hanyag jellemünk” egyik nagy vétke pedig a műveletlenség; a lélek és a szellem parlagon hagyása. Nem lehet véletlen, hogy állandó jelenlévő eszköz az életképírók kezében a szellemi elhanyagoltságnak a naivságtól a már bűnös ostobaságig sarkított egyidejű ábrázolása a testi örömök megjelenítésével. Visszatérő motívum az „édes hazánk legolvasottabb nyomtatványaiként emlegetett kártya, valamint a Csízió, a Lőcsei Kalendárium és az Álmoskönyv - mint a magyar parlagi nemes műveltségének forrásai.

Vas Gereben Matyi bácsijával együtt (Matyi bácsi - PD 1848. 6. sz.) sokukat azon jámborok közé sorolják, „kiket a nagy Kölesei azért mondott jámboroknak, hogy kíméletesebben essék ki a szamárnál.” Ő, amikor 1838-ban „Pestet az árvíz elöntötte, egyetlen vágyáról is lemondott, hogy Pestet valaha láthassa. - Magát ugyan tetőtől talpig magyarnak tartotta, de mondhatnák neki: 'tengerre magyar! ' ha mind oda menne is, ő maga mégis itthon maradna - magnak.” így nem kis meglepetést okozott unokaöccsének, mikor Pesten mégis meglátogatta, s meglehetősen nagy gondot, mikor a Duna-parton sétálva a zárgátakból kiálló cölöpökről kérdezett. Neki, aki azt hiszi, hogy a földet cethal tartja a hátán, nem lehetett vízkiszivattyúzásról, üvegharangról beszélni - így maradt a mese. Széchenyi Pest-Budáján, ahol már épül az új kor jelképe, több mint fél évszázad után is ott kísért Gvadányi naiv nótáriusának szelleme.

Menyus bácsi (Turóczy: Menyus bácsi - PD 1844. II. 6. sz.) napirendjének bemutatása például olyan befejezéssel zárul, amelyet akármelyik - ezt a csoportot alkotó - életkép végén is olvashatnánk: „Biztosan állíthatom, hogy Menyus bácsi ezen, felőle írt ismertetést soha nem fogja olvasni, mert a milly könnyen és jóízűen emészti meg a túrós csuszát, májas gonbóczot, az aspikos sódart és a paprikás húst, meg a jóféle bakatort, ép olly kevéssé birja megemészteni a szellemi tápokat. Menyus bácsi semmiféle szépnek és hasznosnak olvasásával nem töri fejét, és nem vesztegeti drága idejét: számos barátja példáját majmolva, egyizben kezdé ugyan járatni a Pesti Hirlap első félévi folyamát, de alig kukkantott belé, azonnal a tiszteletes urnák ajándékozá, ezen, a nemesi jusokat végveszélylyel fenyegető, gonosz irányú lapot, s azóta az ő tisztességes, becsületes nevét semmiféle hirlap előfizetési jegyzőkönyvében nem lehet feltalálni.”

72