Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

ség, bizonyítja Bajzának a vármegyei szónoklatok nyelvi ízléstelenségeit elítélő megjegyzése a Kritika Lapok 1833-as III. füzetében.) A tartalmatlan szájhazafiság retorikája kedvelt tárgya és hatásos eszköze az életképeknek a nyolcszázados kiváltságot őrző politika ellen (Fiván: Szónok az akolban (Pusztai életkép) - PD 1845. 5. sz.; Pajor István: Az auctoritas (Nemkép) - PD 1845. 22. sz.), különösen kedveli a ballasztok alkalmazására egyébként is hajlamos Bernát Gáspár. A Töredék egy kalandor naplójából című freskóképében a kocsmai parlament szónokának pleonazmusai és hiperbolái (Pajor auctoritása pl. más retorikai eszközt nem is ismer) között zárójeles mondatok utalnak az egyidejű véres és tragikus történésekre.

Lauka Gusztáv szerint a lélekvásárlásnak és népcsábításnak a testi élvezetekre építő módja veszélyt jelentett még 1848 nyarán is (Képviselő választás - Ch D 4. sz.). Az a tapasztalata, hogy a gondolkodásmódot a régi beidegződések irányítják, semmi nem változott, csak a frazeológia. Ezt kari- kírozza a szolgabíró programbeszédével, amelynek érzelmi csúcspontjait az ilyen felkiáltások adják: „Nyelvemről ismerhettek rám, hogy én igazán a nép embere vagyok, a ki lelke van!”, s mutat rá egy-egy szatirikus fordulattal a megkövesült elvek továbbélésére: „Egyenlőség az én jelszavam. De azért ne féljetek kedves barátaim! nem engedem én meg, hogy a zsidónak csak annyi jussa legyen, mint nekünk (...) Eb a lelke zsidaja, miért nem született táblabírónak vagy négy ökrös gazdának?”

A megyei ólombotos közéleten kívül volt még egy másik szégyen, amely - lyel az utolsó évtizedben egyre kíméletlenebb kritikai élű rajzok nem szűnnek meg időről időre szembesíteni a hazáért és kiváltságaikért vérükkel adózó nemességet: az 1809-es Napóleon elleni inszurrekció csúfos vége. Emlékeztetőként - pl. egy-egy jól irányzott hasonlatban - előfordul a győri futásra utalás a más tematikájú életképekben is, de természetesen a leggyakrabban ebben a témacsoportban élnek a lehetőséggel: megfricskázni a fedezet nélküli nemesi büszkeséget, illetve felhívni a figyelmet arra, milyen védtelen, gyenge az ország, amelyet nemzetének csak ez az alkotmányos jogokkal rendelkező kis létszámú csoport mondhat.

Munkácsy már említett Rondahátiján kívül néhány példa ezekből az utalásokból: Gaál József Elkésés című képmagyarázatában (É 1844. II. 6. sz.) így mutatja be hősét: „Kupornyai ur koros ember volt, mert a' magyar nemes, ha tisztujitáson vagy követválasztáson agyon nem ütik, rendszerint megvénül, az ellenség legalább egy század óta nem nagy kárt tesz benne.” Nem tudja azonban, hogy Pesten mégsem olyan nagy úr, mint falujában (megüzeni a „révésznek”, hogy egy órával később induljon), hiába fut az utolsó percekben, lekési a bécsi hajót. Tehetetlenségében minden dühét egy teherhordóra önti ki, aki neveti őt: „... mert ki is ne kaczagna, ha egy nagy tekintélyű és terjedelmű nemes embert eszeveszetten futni lát, hiszen mindnyájan nem voltunk jelen a' győri csatában.”

Kleophas dunántúli kaszinója kályhájának régiségét lehet vele hitelt érdemlően bizonyítani (Casino is, nem is - É 1848. II. 24-26. sz.), minthogy „uram öcsém az esküit urnák boldog emlékű édes atyja accurate három évvel rakatta utóbb, mint Győrnél a francziafutás történt”. Bernát Gáspár hőse, Szaladár uram, „ki a győri világban a kukoriczaellentől megfutamlott egyik vitézét képezé a nemesi insurrectiónak”, a nevét köszönheti neki (Lakodalom - H 1845. 38. sz.), Nyárshegyi szolgabíró pedig azért mond le az utolsó pillanatban arról, hogy kutyakorbáccsal szerezzen érvényt megrendült tekintélyének, „mert emlékében felmerült a győri híres retiráda, hol

71