Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

ki, hogy eleget tegyen vállalt feladatának, a reform eszmék terjesztésének.16 Néhány a „Milyen a magyar ember?” kérdésre adott sok és sokféle hangon kifejtett válaszából: a magyar ember büszke. Büszke agarára, nemesi levelére, amit ha a főügyész udvarába behajtott négy sárga csikón nyert is, dicsekedve emlegeti Árpádtól számított vitézkedő őseit. A magyar ember henye. „Összedugott kézzel lesi a föld termését, és mivel az magától csak tövisét és bogáncsot terem, hogy legyen mit enni, mit inni és mivel ruházkodni: leül, az istenadta tollat fogja a kezébe”, és adóslevelet ír a zsidónak, de hitelintézetekről hallani sem akar. Dolgozni nem tanult meg, mert felfogása szerint „kereskedés zsidónak, mesterség paraszt- s németnek való: nemes ember született törvényhozó, született tisztviselő.” A magyar ember önző. Félti jogait, „azokat mással megosztani irtózik, s ősi alkotmánya megoszlása nélkül, megoszthatóknak nem is tudja képzelni”.

Az előbbi, az önpusztító, korszerűtlen gazdálkodásnak a parlagi gondolkodásmóddal történő közvetett bírálata mellett most közvetlenül is megszólalnak a liberális reformpolitikának az érdekegyesítésre és a közteherviselésre vonatkozó gondolatai, s még megformálásukban is érezni rajtuk Wesselényi hatását. Azzal folytatja ugyanis, hogy a jog nem olyan, mint a bor vagy a kenyér, hanem „ollyan, mint az áldott levegő, ezeren szívják és mindenkinek életet ad; ollyan, mint a jóltevő nap, milliókra hinti elevenítő sugarait. (...) Minél többek vállain nyugszik az alkotmány, minél többekre oszlik a tereh, minél többen részesülnek a jólétben: annál erősebb az alkotmány, annál könnyebb a tereh, annál nagyobb az összetartás.”

A következő megválaszolandó kérdés: „Mit csinál a magyar ember?” S a válasz: Az adósságokon és azon kívül, hogy naphosszat hosszú pipaszárból eregeti a kertaljai cserebi bodor füstjét, agarászik, vadászik, gyűlésezik, és ami a legjellemzőbb: korteskedik. „Marhával vagy gabonával kereskedni pirul, mert hiszen ő nem zsidó, ő a hivatalviselő status; és emberrel, lélekkel kereskedni nem irtózik. Néhány ezer forintot zsebébe dug, mint házalózsidó, faluról falura megy, pénzt oszt ki, lelket vásárol, itat, részegit, hazudik - más szóval capacitál.”

A megyei közéletnek ez a sajátos szégyenfoltja, a háromévenkénti tisztújítással járó anyagi-, erkölcsi- és vérveszteséget semmibe vevő korteskedés olyan állandó jelenlévő célpontja a korabeli életképeknek, hogy majd külön figyelmet érdemel. De megszólal panaszként az elhagyatott, magára maradt néptömegek kiszolgáltatottsága és befolyásolhatósága is - szélesítve a magyar panorámáról rajzolt árnyképet. Keserűséggel vegyes részvétre vált az író hangja, amikor így fordul társaihoz: „írhattok ti, tudósók, Nemesek hadnagyait, irhattok még négy Tisztujitást: azzal czélt nem érendetek.” A szegény pór ugyanis, aki mint megvásárolt áru kerül színpadra, nem megy színházba, a gúny tárgyává tett úr viszont nem ismer magára. „Ne a szegény elcsábított pór magyar embert vádoljátok, mert hiszen az tanulatlan, alig tud szénás és szalmás lába közt különbséget tenni, mert hiszen az szegény, s ha napszámba elmegy maga kenyerén egy húszasért, miért ne menne egy pengő forintért, elegendő bor, s gulyáshús mellett, robotos kocsin megyei gyűlésre,

16 Nem ő az egyetlen az életképírók között sem, aki magyar emberről szólva a magyar nemes vizsgált típusára gondol, de Mocsáry Lajos is hangsúlyozza 1855-ben írt művében, hogy a táblabírói osztályról írni majdnem annyit tesz, mint az egész magyar nemzetről írni. (Mocsáry Lajos: A magyar társélet. Pest. 1856. 106. 1.)

69