Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

világ aranykorában, midőn a' haladás idétlen váltószörnye nem vezeté vala még pogány jégre a' szittya kereszténység sujtásos rendéit; ős jellemünk leghűbb tükörén: a' komolyan mosolygó alföldön élt és uralkodók egy hazai füstimádó devalvált patrícius (...): Nyakas Gábor de Eadeny et Állásfalva”. S aztán a közel sem csupán az ázsiai nyugalomban kiteljesedő eredeti jellemről elmélkedik.

Rajta kívül sokan hivatkoznak még az ősi magyar jellemre mint a bajok egyik forrására. Szűcs Jenő is érinti a kutatásai perifériáján mindenütt ott kísértő problémát. Véleménye szerint erről a legokosabb dolgokat nem a hungarológusok írták, hanem Babits a Mi a magyar? című kötetben közölt tanulmányában, aki nem a nemzeti jellemet ragadta meg, mert az nincs, „legfeljebb bizonyos történetileg meghatározott tipikus pszichikai reakciók. Ezek nem a 'vitézségben', a 'szabadságszeretetben' és ehhez hasonló lapidá- ris történeti önjellemzésekben állnak, hanem olyasmiben, mint a nil admirari bölcsessége és szkepszise (a fonákjáról: a Jogi fikciókba való belenyugvás), a 'senki ne háborgasson büszkesége' (a fonákjáról: a formális megoldásokba való belenyugvás hajlama) és így tovább.”15

Nagyon természetesen adódik a műfaj célzatosságából, a javítani akarás szándékából, hogy életképíróink a tipikus pszichikai reakciókhoz mindig fonák oldalról közeledtek. A Bökfy Zakariás néven publikáló Boross Mihály nem kisebb feladatra vállalkozik egy képsorozatában, mint a kor által formált „nemzeti jellemnek” a megrajzolására, méghozzá „alkony táján”, amikor a tárgyak árnyai megnyúlnak, megnagyobbodnak, arányai eltorzulnak, és az így születő képeknek csekély a fényoldala (Magyar panoráma árnyképekben - PD 1846. 21-23. sz.). Érzi is a kockázat nagyságát szándéka megvalósíthatóságában, mert így készíti elő munkáját: „De nemzetéletet rajzolni - midőn az alkonyat felé ballag - hűn, hogy a nemzet minden egyes tagja, midőn az ecset rajta húzódik át, ön fejére tapintson; hűn, hogy mindeki szeresse a képet, és mégis mindenki nehezteljen is rá; ez a feladat, ennek megfelelni nevezem művészetnek.”

Érdekes módszerrel rajzolódik ki a magyar panoráma az írásból, amelynek szerkezetét a magyar ember általános vonásaira vonatkozó kérdések megválaszolása tartja össze. Ebbe az általános képbe belesűrít mindent, ami a tárgycsoport egyes nemesi figuráiban - többnyire válogatva a jellegzetes jegyekből - amúgy is koncentrált formában jelentkezik. A politikai viszonyok változásával az életképírók egyre inkább érezték, hogy a hozzá kötődő külső valóságelemek festésével történő kritikán túlmenően mennyire alkalmas ez a figura a kor meghatározó gondolatrendszereinek ütköztetésére. A szerzett tapasztalatokat és a talált mintákat együtt felhasználva olyanná formálták, hogy környezete, alakja és gondolkodásmódja már-már szimbólumává váljék annak a pusztulásra ítélt Magyarországnak, amely ellen olyan szenvedélyesen vette fel a küzdelmet a reformmozgalom. Nem egy író vállalta ezen a módon a bírálat mellett a haladó eszmék népszerűsítésének feladatát, sőt, a politikai oktatómunkát az életkép eszközeivel. Köztük Boross Mihály, akinek tárgyismeretét, problémaérzékenységét, szemléletének radikalizmusát valószínűleg meghatározta jobbágyi származása is.

Életképében a magyar emberre vonatkozó kérdéseket a magyar nemes vonásaival válaszolja meg egy-egy rövid mondattal, amelyet aztán azért bont

15 Szűcs Jenő: A nemzet histórikuma és a történelemszemlélet nemzeti látószöge. Hozzászólás egy vitához. In.: Szűcs Jenő: Nemzet és történelem. (Bp. 1984. 174-176. 1.)

68