Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

szataszító, lelke elparlagiasodik, rozsdát kap és mindez, csakhogy délben nagyobb étvágya 's asztalánál kövérebb étkek legyenek. Semmi nyelvet nem beszél tisztán, de „ez nem rekeszti ki ünnepélyesebb alkalmakkor, minő a' megyegyülések, főispáni ebédek stb. zabolátlannak ne mutatkozzék a' nyelv fölcifrázásában. (...) A Tisza körüliek, hol az Igazi táblabiró tenyészik, legáll hatatosabban ragaszkodnak Árpád nyelvéhez”. Legnagyobb bűne, hogy lányát egyáltalán nem, fiát pedig rosszul neveli, mert önmaga képére formálja.

Azért is érdekes Irinyi típusalkotása, mert még a bevallott általánosításra törekvésen kívül is rendkívül tág keretet ad a táblabíróság értelmezésének. Közel sem szűkíti le csupán a konzervatív meggyőződésű vagy a minden változásra nemet mondó, parlagi életet élő és parlagi gondolkodású nemesek csoportjára; nála a táblabíróság egyfajta szemléletet jelent; a csak- megoldásokban gondolkodó, a minden tekintetben műveletlen embertípusét.

Általános vonásokat rajzolt Pajor István is, konkrétabbnak mégis azért látszik képe, mert egy szűkebb nemesi csoportról készíti - nem kisebb személyiségre, mint Kölcseyre hivatkozva, aki sujtásos népnek nevezte a magyart. A csupán a külsőségekben megjelenő magyarkodás jelenségeinek is megvannak az irodalmi előzményei (a peleskei nótáriusnak a magyarságot az öltözködésben számon kérő naiv szemléletében; Csokonai A bagoly és a kócsag című prózai állatmeséjének az öltözet-hazafiságot szatirizáló irányzatosságában). Ez a látszatmagyarság és a szájhazafiság fonódik itt össze a sújtás emberében, akit ugyan gyakran látott a szerző háziköntösben vagy papucsban, mégis úgy tetszett neki, mintha „lapos sarkú marhabőr csizma, paszomános magyar nadrág, insurgens dolmány illetőleg zrínyi, báránykucsma és nagyon kiczifrázott juhászbunda, egyetemes e costumhez tartozó sallan és czafrangokkal lettek volna sokra becsült testiségüknek betakarói; és miért?”, mert fantáziája „a szájokból özönlő sujtásokkal lassankint egész valójokat ugyanazoníti annyira, hogy utoljára nem egyebet, mint egyetlenegy nagyszerű sujtást - in echt Kölcseyschen Sinne - látott maga előtt tornyosulni".

O az, ciki csak hasának él, akiben nincs egy cseppnyi szellemiség sem, ugyanakkor „mód nélkül büszke a nálánál kisebbek, és rendkívül meghunyászkodó nagyobbak irányában. Különösen sokat tart pedig nemesi szeplőtlen származására és szabadságjogaira. (...) E részben az apprehensionál keményebb indignatio lobog bordái közt az adót és közteherviselőt sürgetők ellen; azon hálátlan kakukfiak ellen - mint magát kifejezni szereti - kik őseik emlékét illy csupán paraszthoz illő elvek - vagy minek is mondja - követelése által beszennyezni nem borzadnak.” Mindemellett abban a hitben él, hogy „nincs Magyarországon kívül élet, - minden más nemzetü és nyelvű embert lenéz, s egyedül a magáét tartja minden tekintetben dicsőnek”. (Nem nehéz a felvázolt jegyekből következtetni arra, hogy a szerző elsősorban a középnemességnek már magas számarányuk miatt is veszélyes, kiváltságőrzésre berendezkedő csoportjait veszi célba, illetve azt a jobbágytelken élő réteget, amelyet egy 1836-ban hozott törvény már állami adó alá vetett.)

A 40-es évek előrehaladtával egyre maróbb és elkeseredettebb gúnnyal keresik életképíróink a magyarázatot a „szittya basák” élet- és gondolkodásmódjára valamiféle ősi magyar jellemben - a látszat ellenére is távol állva ugyanakkor a felmentésadás lehetőségétől (a klasszikus példa Petőfi verses formájú zsánerképe, a Pató Pál úr).

Bernát Gáspár - a rá jellemző körmönfontsággal - így kezdi Vadászka landok pongyolában című freskóképét (É 1847. II. 26. sz.): ,,A' sötét bankó67