Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)

szagot azonnal elnyomta a mocsárbüz. Podagráslné ezen posványt csak azért nézte el, mert számos kacsa, lúd hízott fel hínárjain.” Piczurka szolgabíróéknál (Vas Gereben: Rabvallatás - É 1845. II. 24. sz.) „a sűrűre nőtt málnavirág mellett söprőgaz zöldellett, a' háznak udvarában pedig vadászebek bújták a' gazt”.

Rondaháti úr nemesi telkének kétharmadát Is százados ingovány veszi körül. (Munkácsy: Rondaháti ur vagy A' plpaszárnyi hosszú falu - Ra 1837. 60. sz.), s olyan jellegzetes képet nyújt az épület belülről, hogy kellékei aligha hiányozhatnak a hasonló tárgykörű írásokból. Legjelesebb része a ház falát támogató fegyvertár homlokfalán a vasbuzogánnyal „mellynek nyakán domború fejér betűkkel Írva van: 'ne bántsd a' Magyart!', de megfogni felettébb veszélyes, mert az egész fegyvertár ránkomolhatna.” Mellette fekszik „egy hosszú puska, mellynek kakassát Rondaháti ur, még az utolsó insurrectlónál, haza felé futamodásakor elvetette, nehogy e' kakas odahaza, a' francziákról neki valamikép kukorikolhasson.” Az élésládával szemközt „egy szájára fordított rakláda, (Verschlag), mellyen Rondaháti ur pipál tartatnak; e' rakláda fölött csirizzel a' falra ragasztva, Zöld Marczi', Becskereki és Palatlnszkl' kiföstett képe” (a vásári ponyvák hőseinek képei a nemesi udvarházak, falusi kaszinók, pusztai fogadók jellegzetes díszítőelemei az életképekben).

Bernát Gáspártól 1846-ban közli a Honderű azt a két életképsorozatot, amelynek tárgya, ábrázolásmódja és hangja ugyanarról a tőről fakadt, s amelynek figurái, motívumai jellemző elemei a témacsoportnak. (Töredék egy kalandor naplójából - H 1846. 13-16. sz.) Bocskorfalvi Bocskor Tádé a „bürökkel és vaddinnye indával nyakigbéllelt” hét szilvafájában „képviselé az ősiség sárkány óriás át”, Dönnyögi Márton táblabíró, Pirefalva szittya basájának kúriája pedig a falu végén ásítozik. Mindkettő karszéke körül ugyanazok a szolgálattevők hemzsegnek. Bernát Gáspár kifogyhatatlan az ötletekben ezen „testőrségi vitézlet” szerepét és származását illetően.

Természetesen a külső megjelenítés mozaikképeinek összeválogatása is a karikírozó szándéknak van alárendelve, mint ahogyan maguk a figurák sem hús-vér emberek. Valamennyi vonásuk a korabeli életben problémaként létező személyiségvonás, de ezek olyan sűrítettséggel vannak jelen egy-egy alakban, hogy az együttesen torzképet eredményez. Azonban ez az egyénítés nélküli tipizálás is egyfajta realizmus, s fontos a műfaj számára, hogy minél többen ismerjenek magukra az ábrázolt típusokban. Az életképírók nem elégszenek meg azok tudatos alkalmazásával, az olvasóval meg is osztják a megformálásukra vonatkozó elveiket: „Nem egy példányát akarom leírni ezen osztálynak, hanem csupán általános jellemvonásokat akarok rajzolni, mellyek ha összesen nem is, egy vagy más részben legalább minden táblabíróban feltaláltatnak” (Irinyi: A' táblabiró - É 1845. 7-8. sz.), Pajor István pedig még annak nehézségeire is felhívja a figyelmet, „miszerint általánosságból nehezebb egy egész nemet jellemző egyéni képet összeállítani, mint egészen eredeti s egyedül önmagukat képviselő személyiségeket teremteni...” (A sujtás embere - H 1846. 19. sz.)

Ezek után az általános jellemvonásokból összeáll a táblabíró képe, ciki törzsökös magyar ember, s jelleme a félműveltségben áll. Nagy hazafi, azaz örökké puffog és szenvedélyeskedik, de ha tettekről, áldozatokról van szó, visszavonul. Akár vágtató, akár tespedő, hajlik a túlzásokra, „csak- megoldásokban” gondolkodik, „ritkán szabadelvű, rendesen conservativ, mindig igen sajátságos eredeti ember”. Fél minden újítástól, „ruházata visz66