Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)
rendületben - Ch D 1848.); Késey táblabíró, Vesztegházy (A késlekedő - R 1834.) Az alakuló magyar életkép-irodalmon belül éppen a parlagi nemesség tükrét adó írások azok, amelyek belső irodalmi hagyományokból erednek, bizonyítva azt, hogy az egyes jellemző helyzetek, típusok felbukkanása, amennyiben ezek valóban az élet lényeges mozzanataira tapintanak, motivikusan egymáshoz kapcsol írókat, költőket egy-egy fontos, történetileg körülhatárolható időszakban. Sőt, átnyúlik határokon, s a hasonló témájú és az írói megoldásokat tekintve is rokon művek hatásukban a legkülönbözőbb szemléletmódokat eredményezik. A probléma életképszerű megfogalmazódásakor a vidéki nemesi karikatúra- irodalomnak - az első nagyhatású irodalmi mintától, Bessenyei Pontyijától számítva - már hat évtizedes hagyományai vannak. Bár véletlen- szerű, mégis érdekes, hogy a témacsoport időben első írásának hőse Gvadányi „híres peleskei nótáriusának felföldi kollégája”, aki szintén hazafiúi Indíttatásból megy Pestre (Nyilfi: Pipárdi Nótárius Pesten - R 1835. 17. sz.). De előképei a kor figuráinak Gaál György Tudós palótza, Verseghy Ko- lomposi Szarvas Gergelye és közvetlen előzményként Fáy és Kisfaludy víg novelláinak parlagi nemesi figurái, különösen Sulyosdi Simon. Sokkal korábban váltak tehát a falusi kúriák alakjai a humoros témák forrásaivá, s a humor mögött már akkor a születő új és az avuló életformák ellentéte feszült, de az elsősorban a nemesi kötöttségekből adódó szemlélet ritkán tudott úgy szatírává élesedni, mint Sulyosdi alakjának megformálásában. A módszert, hogy külsőségeivel, öltözködési, viselkedési szokásaival, környezetének megjelenítésével jellemezhető egy jelenség, jól ismerték és használták az elődök, s ez akkor is hagyományt teremtő érték, ha a jelenség ábrázolásának mélyebb értelmét igazán csak az a kor adta meg, amely felismerte a benne rejlő politikai veszélyeket is. Az életkép öröklött és nagyon kedvelt módszerbeli fogása, hogy a parlagi nemes közvetlen természeti, tárgyi és emberi környezetének lefestésével már akkor ítéletet mond, mielőtt beleláttatna a figurák gondolataiba. Kísértetiesen hasonlítanak egymáshoz az elhanyagolt, gondozatlan, a tudatos gazdálkodás hiányában látványosan pusztuló kúriák, azoknak lakói ízléséről képet adó berendezési tárgyai valamint mindenható uraik leggyakoribb tartózkodási helye, a karosszékek körül sündörgő emberfigurák. Sőt, mintha a karosszékben ülők külsejét is egymáséiról másolták volna; elég is itt egyét leírni, olyan jellemző: „Kurta rókabőrös dolmánykájában, közép nagysága, csupa hájtest, hunyorító kicsi szemekkel, mellyek a szederpiros pozsgás arcz halmaiból tátongó sír koporsójaként villogának ki, borzas bajusz, derűs ajk, s dús zsírban úsztatott hajfürtök, öt ujjnyi aranyszegélyü nyakkendőn nyugodva, sujtásos nadrág, piros bagaria csizmában: tevék a lényt, kit csukló tisztelettel monda mindenki tekintetes Husrágy Jeremiás urnák.” (Kiss Antal: Egy éj a Nyirben (frescokép) - H 1845. II. 15. sz.) Tompa Mihály Látogatás wambátyárrmál című életképében (H 1844. 1920. sz.) az utazó vidéken élő nagybátyját látogatja meg. A ház körül lecsa- polatlan mocsár, a kertet buja gaz veti fel, az alsókért 4-5 hold földjét hitvány akáccal ültették be, mert a gyümölcsfát óvni kellett volna a falu gyerekeitől. Podagrási úr nemesi udvarházában (Bökfy Zakariás: Falusi divatképek - Búcsú - PD 1848. 1-5. sz.) a konyhaajtóval „vis a'vis kankalékos kút meredezett, melly körül folytonosan olly nagy mocsár büzölgött, hogy a nádas szobák ablakait soha nem lehetett felnyitni, mivel a megszokott penész65
