Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Luchmann Zsuzsa: A táblabírói Magyarország (A megyei közélet visszásságai a reformkori életképekben – tanulmány)
valamely polgári vagy államigazgatási pálya megszerzését - csak a mielőbbi társadalmi átalakulástól remélhette. De ők sem egészükben elkötelezettek. A kisbirtokú, a jobbágytelken élő vagy birtoktalan nemesség egy része sokkal inkább tudati formában élte meg kiváltságainak előnyeit, mint hogy annak anyagiasuk hasznát élvezhette volna; mégis az évszázados beidegződések elegendőek voltak ahhoz, hogy ellenezzék a liberális törekvéseket (egyik legy- gyakrabban elővett célpontjául szolgálva ezzel az életképíróknak). A városlakó polgárságnak viszont volt egy olyan rétege, amely ettől a mozgalomtól várta a gazdasági korlátozások megszűntét, a piac biztosítását, a felekezeti-politikai emancipációt: elsősorban a társadalmon kívüli létre szorított, de anyagilag egyre jelentősebb tényezőként jelen lévő zsidóság és a már asszimilálódó szerb, görög eredetű polgárság (helyzetük és törekvéseik meglehetősen ellentmondásos megítélése főleg a fővárosi életképek csoportjában tűnik fel). Talán csak a társadalmi alávetettség állapotában tartott legalsó és legszélesebb tömbön belül nem beszélhetünk hasonló, határozott megosztottságról. Bár a haladó törekvések a 30-as években a parasztság egyes rétegeihez Is eljutottak, még mindig inkább tárgyai mint alakítói voltak a politikai küzdelmeknek. A liberalizmus rendkívül heterogén bázisa egy racionális politikai, gazdasági és társadalmi megfontolásokon alapuló, világos programmal rendelkező ideológiát támogatott. Ugyan ennek megjelenése előtt is volt a kornak egy, a kiváltságőrzést igazoló werbőczyánus eszmevilága, de a „vágtatva haladókkal” szemben programot adó ideológia, a konzervativizmus eszmei értelemben csak a liberalizmus reakciójaként születik meg. Az önkép és ellenségkép ellentétpárjai (arisztokrácia és demokrácia, alkotmány és felforgatás, megfontolt haladás és rögtönzés, hivatott politika és dilettantizmus stb.) a 40-es évek elején formálódnak ki a konzervatív publicisztikában." Az önmeggyőzésen kívül az ingadozók megnyerésére is alkalmasnak bizonyult az az érvrendszer, amelynek végső következtetése: a reformok megvalósítása egyet jelent az arisztokrácia önfelszámolásával. La Motte Károly gömöri követ így érvelt az örökváltság és a tulajdon- és szabadságjogok jobbágyokra való kiterjesztése ellen: „Azt mondják ugyan, nem szűnünk meg szabadok lenni, bár a népet is részesítjük a szabadságban. De mit ér nekem (úgymond a szónok!) mit ér nekem a szabadság, ha minden ember szabad?”* 12 (Ezeket a szavakat feltűnően gyakran adják az életképírók tipikus konzervatív nemesi figuráik szájába.) Az állagmegőrzésre törekvő nemesi köröknek érdekeiket az udvar feudális érdekeivel kellett egyeztetniük, így lett a rendi alkotmány tiszteletben tartásának ára a reformok elutasítása. A két irányzat első nagy erőpróbájára az 1832-36-os országgyűlésen került sor. Az ugyanazon eszmerendszerből születő két program, az azonos elvi gyökerezésük ellenére az átalakulás konkrét részleteit illetően nagy különbséget mutató művek (Széchenyi: Stádium, Wesselényi: BalítéletekrőlJ13 késői megjelenésük miatt ugyan nem gyakorolhattak közvetlen hatást az ország- gyűlés követutasításaira, de pontos képet adnak két tábor, a feudális kon" Dénes István Zoltán: A magyar konzervatívok társadalomszemlélete az 1840-es években. In.: A polgárosodás útján. (Tanulmányok Magyarország társadalmának átrétegződéséhez a polgári átalakulás korában). Szerk.: dr. Szabad György. Bp. 1990. 444-445. 1. 12 Gergely András i.m. 83. 1. is Uo. 44-51. 1. 63
