Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)
visszaemlékezésekből összegyűjteni a felvidéki, a szlovákiai magyarság kulturális antropológiájában felhasználható anyagot. Szántó György visszaemlékezései vágújhelyi gyermekkorára, a XIX. század végső évtizedére szintén érdekes adatokkal szolgálnak. S ha Liszka Márai önéletírását egy szlovák tanulmánnyal szembesíti (Slávka Badacová-Corbová: Az utca mint a társadalmi kapcsolatok színhelye), és megállapíthatja, miszerint a szerző „Kassa példáján igyekszik szemléltetni egy polgárváros társadalmának belső tagolódását”, akkor a különféle (Hamvas szóhahasználatával) táji „géniuszok” elemzésének a szépirodalom felől történő erősítése produktívnak bizonyulhat. Szabómihály Gizella dolgozata kettős célkitűzésű: a nyelvhasználat törvényi szabályozásának histórikumát mutatja be, és ez nagyon szomorú történet, másfelől a szlovákiai magyar nyelvváltozatok jellemzőit regisztrálja. Az első problémát pontosan érzékelteti a szerzőnő összegzése, amely visszautal arra, amit a teljesen érthető sérelmi politikáról írt a kötet első tanulmánya. „A nyelvhasználattal kapcsolatos törvények áttekintése azt mutatja, hogy a mindenkori hatalom immár hetven éve törekszik arra, hogy a magyar nyelvet teljesen kiszorítsa szinten minden színtérről. Ennek ellenére a magyar nyelv helyzete és presztízse a magyarlakta területeken - a peremterületeket kivéve - még mindig elég erősnek és talán stabilnak mondható.” A dolgozat második részének indítása a kényszerhelyzet „természetességét” jelzi: „Szinte már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a szlovákiai magyarok nyelvhasználata eltér a magyarországiakétól. (...) A szlovákiai magyar nyelvhasználatnak a magyarországitól való eltérései javarészt a kisebbségi helyzettel és annak nyelvi következményeivel, elsősorban a kétnyelvűséggel függenek össze.” Itt, ezen a ponton (talán nemcsak a hangsúlyelosztást tekintve) ágaznak szét, olykor vitatkoznak egymással a nézetek. Mindenképpen problematikusnak bizonyulhat az az előfeltevés, miszerint létezik egy olyan idealizált magyar nyelvi norma, amelyhez képest elmarasztalni kellene, lehetne a különféle (köz)nyelvi változatokat. A szlovákiai magyarságnak hovatovább (sajnos? természetesen?) egzisztenciális kérdéssé vált, hogy megtanuljon szlovákul, a különféle nyelvtörvények olyan helyzetet teremtettek, hogy érdekei bármily érvényesítését szinte kizárólag szlovák nyelvtudása igénybevételével viheti végbe. Szarka László szerint a szlovákiai magyarság mára „szinte kivétel nélkül” elsajátította a többségi nyelvet, csak nem kívánja a kétnyelvűséget mintegy átmenetnek tekinti az asszimilációhoz. írásának zárómondata a sok szomorú tényt ellensúlyozandó fölcsillantja a reményt: „Szlovák nyelvismeretük ellenére ragaszkodnak anyanyelvükhöz, nyelvhasználati jogaikhoz, az anyanyelven folyó oktatáshoz, a kulturális és helyi önkormányzatisághoz”. (Azt Szarka László nem hallgatja el, milyen hatalmi és morális nyomásnak van kitéve a szlovákiai magyarság.) A szlovák oktatáspolitika, valamint nem egy történész, pártkorifeus leli abban kedvét, hogy a dualizmus vagy éppen a Horthy-korszak magyar nyelvtörvényeit, az oktatás nyelvét szabályozó rendeletéit, előszeretettel a lex Apponyit emlegesse összehasonlítási alapul. Függetlenül attól, hogy azóta mennyi idő telt el, az önmagát demokratikusnak, a nemzeti kisebbségekkel szemben méltányosnak nevező Szlovákia megfeledkezni látszik azokról az adatokról, amelyeket Szabómihály Gizella tanulmánya közöl. Anélkül, hogy mentegetné a múlt magyar nemzetiségpolitikáját, megemlíti, miszerint az „1910-es (a történelmi Magyarországon az utolsó) népszámlálás adatai sze50
