Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Fried István: Aggodalom és remény (A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918-1998 – tanulmány)
rint az ország nem magyar anyanyelvű népességének csak 22,5 %-a beszélt magyarul, azok is főleg a vegyes lakosságú területeken éltek. A szlovák területeken ez az arány még alacsonyabb volt: Gyönyör József Terhes örökség című könyvében idézi azt az adatot, miszerint az egymillió-kétszázezer szlovák anyanyelvű lakos 12,9 %-a beszélte a magyar nyelvet.” Néhány vázlatos megjegyzés kívánkozik ide. Nyilván a lakosság foglalkozásában beállt változások, az iparosodás/iparosítás, a katonaság stb. erősen hozzájárult ahhoz, hogy a kétnyelvűség ne csak az értelmiségi pályákon legyen általánossá, de ne feledkezzünk meg a folyamatosnak mondható telepítésekről, a magyar nyelvnek a különféle hivatalokból, a közhasználatból való kiszorításáról, a magyar nyelvű szakoktatás fokozatos elcsenevészesítéséről és így tovább. Önmagában a kétnyelvűség megfelelő körülmények között (például ha nemcsak a kisebbséget kötelezi) akár pozitív is lehet. A jó szlovák nyelvtudás segítségével különféle szláv nyelvek nagyon könnyen elsajátíthatók, mindenekelőtt a cseh meg a lengyel, egyáltalában egy indoeurópai nyelv grammatikájának kiváló ismerete számottévő hasznot hajthat. Csakhogy szlovák hivatalos részről a kétnyelvűség szorgalmazása nem ilyen okokra vezethető vissza. Aligha leplezhető túlságosan, hogy a magyar nyelv presztízsének csökkentésére törekszenek, mégpedig a magyar nyelv használati körének szűkítésével. Másik megjegyzésem: a szlovákiai magyarság részben mástípusú intézményrendszerben él, mint a magyarországi. Ennek következtében az intézményekkel, okmányokkal stb. kapcsolatos szókincsében szlovák elemeket vagy szlovákból készült tükörfordításokat lelünk. Ugyancsak lépten-nyomon ütközünk szlovák (szláv) hatásra kialakult szerkezetekbe, amelyek első megközelítésben magyartalannak hatnak; s mint ahogy vannak a magyarban germanizmusok, a latin nyelv általános használata idején bőséggel latinizmusok, a szlovákiai magyarság nyelvében szlovakizmusok találhatók. Szabómihály Gizella bőségesen hoz mindkét típusra példákat. A továbbiakban érinti azt a régebbi keletű problémát, hogy Szlovákiában magyarul „aktívan” a „családias és a falusi közigazgatási szinten, meg a legfelsőn: a szép- irodalom és a publicisztika szinijén” beszélnek-írnak. (Jakab István Hogy is mondjuk? című könyvéből idézi a szerzőnő.) Ezek után, nem ettől a tanulmánytól várva a feleletet, arra lennék kíváncsi: miben látja Szabómihály Gizella a szlovákiai magyar nyelvművelés feladatait? Ezek a feladatok „sajátosak”^? Netán az utóbbi időben mintha kevésbé hatásos magyarországi nyelvműveléssel megegyezőek volnának-e? Miként válaszol a szlovákai magyra standard (Szabómihály Gizella kifejezése) a szépirodalom felől érkező kihívásokra? Hiszen ott, egyre több helyen, egyre több változatban nem egyszerűen az alulretorizált, alulstilizált, hanem kifejezetten a romlott nyelv használtatik meghatározott korosztályok „életérzésének”, érintkezési „kultúrájának” érzékeltetésére. Sőt, a magyarországi értekező próza egyik-másik művelőjét is jellemzi a kevéssé szabályos, az általánosan elfogadott nyelv- használatot tudatosan sértő, ezáltal ironizáló magatartását az előtérbe helyező nyelv. Tudom, hogy elég éles vita alakult ki nem oly régen különféle nyelvhasználati/nyelvhelyességi nézetek képviselői között: a hagyományos nyelvvédelem és a szlovákiai magyar standard iránt türelmesebbnek mutatkozó felfogás képviselői csaptak össze. Az valószínűleg elfogadható, hogy a „legfelső szinten”, a szépirodalmi, szaknyelvi kiadók, a lapok nyelvi lektort, „korrektort” foglalkoztatnak; kérdés azonban, meddig terjed hatáskörük. Az egyéni nyelvhasználat is akceptáltatik, vagy csak a mereven szabályozott? 51
