Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Kántor Lajos: A hiányzó otthon (Szabédi László metaforája – tanulmány)

dalmaskodtam és megfogtam az asztal sarkát. A magyarok azt mondják neki, hogy asztal - és asztal isi Az asztalt azért hívják asztalnak, mert asztal. A kétnyelvű Brancsottban úgy látszik, megingott a Tisch bizonyossága, ránézett az asztalra, s habozva mondta: csakugyan asztal.”

A dolgok Ilyetén való gyermeki elintézése ellenére, a kisiskolásban ekkor kezdett kialakulni az érzés, hogy ők tulajdonképpen nem otthon laknak, hanem „egy már-már unalmassá váló vendégeskedés” részesei; „lehetetlen volt nem vennem észre, hogy ml egészen másféle emberek vagyunk, mint a zernestiek. Még ruházatunk is más volt, mint a Brassóból öltözködő szászoké meg románoké. A beszédünk Is. Sokszor javítottam ki egyik-másik gyereknek egyik-másik szavát. Beszéd- és értelemgyakorlatok alkalmával valósággal tündököltem a Pfaffok, Brancsottok, Teleánok stb. között. Mivel pedig sokáig nem is tudtam, hogy ők nem magyarok, hamar megérlelődött bennem, hogy nálamnál okosabb gyermek nincs is egész Zernesten.”

A „vendégség” 1913-ban ért véget és kezdődött a kolozsvári - álom. Székely Sándort, saját kérésére, áthelyezték Kolozsvárra, ugyancsak az államvasutak kötelékében, az üzletvezetőségre, kishivatalnoknak. A család első Itteni lakása, egy városszéli bérházban s az unitáriusok iskolája: akár természetes, hétköznapi valóságnak számíthatott volna. A Zernesten még mindent tudó gyermek nem így élte meg a változást, sem a kolozsvári utcán s a bérházban (ahol mindenkinek köszönni akart), sem az osztályban. „A tudás, melyben Zernesten valósággal tobzódtam, lassanként az osztálytársak és a tanító közös titka lett. Olyan véghetetlenül rosszul éreztem magam Kolozsvárt, hogy végül már nem is hittem el, hogy Kolozsvárt lenni valóság, hanem, először habozva, de aztán a bizonyosság erejével, úgy határoztam, hogy mindezt csak álmodom. Csak álmodom az iskolát, a főteret, a Szent Mihály- templomot, s a Mátyás király szobrát. Vártam a felébredést, csak azt nem tudtam eleinte, hogy hol fogok felébredni, Zernesten-e vagy Sáromberkén. Mire aztán rájöttem, hogy mégsem álmodom, arra is rá kellett Jönnöm, hogy bizony álmodik nálunk az egész család, álmodik az anyám is, álmodik az apám is. Alig egy évig laktunk Kolozsvárt, akkor az apám egy kis házat vett a hóstátban, s oda zárkózott be a család, hogy nyugodtabban álmodhassunk. A kaput ugyan se nappal, se éjjel nem zártuk kulcsra, de ami a kapun kívül történt, azt mi csak egy lyukon keresztül szemléltük, nem vettünk benne semmi részt. Úgy éltünk Kolozsvárt, mintha nem is Kolozsvárt éltünk volna, a kapun belül az apám fákat ültetett, az anyám virágokat, s ez a kis telek, ma már világosan látom, csak telekkönyvileg tartozott Kolozsvárhoz, lelkiekben szervesen folytatta azt a szabédi telket, melyet az apám azért adott el, hogy a gyermekeit Kolozsvárt neveltethesse. Amíg gyermek voltam, nem tudtam, de most egész világosan áll előttem, hogy én a gyermekkoromat tulajdonképpen nem Kolozsvárt töltöttem, ahol - egyik barátom helyes megjegyzése szerint - máig is csak statisztikai adat vagyok, hanem egy légies, irracionális mezőségi faluban, ahol pedig tizenkilenc éves koromig nem is jártam, de amely az apám és az anyám emlékein keresztül állandóan körüllebegett, Szabódon.”

így kerekedik ki a metafora, az álmodott szülőföld képe. így és itt kezdődik a tagadások kora, majd az építkezésé - továbbra sem szabadulhatva a rontástól.

44