Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Kántor Lajos: A hiányzó otthon (Szabédi László metaforája – tanulmány)

század 70-es és 80-as éveiben) milyen más volt a magyarság és a románság viszonya: „Szabéd magyar legényei ha táncot rendeztek, meghívták a szomszédos Rücs román legényeit, s a kezes az ünnepiesen fogadott vendégeknek a legszebb, legügyesebb, legjobb táncú leányokat adta kezére. Megfordítva is ugyanez történt.”

Az édesanya, Rédiger Emília (1873-1963), aki 1907. május 7-én szülte meg második fiát, Lászlót, nem vált ilyen legendás figurává, illetve egészen másképp lett az. Az „önéletrajzi pótlás” az apának tulajdonítja a hat gyermek (Ilonka, Sándor, László, Piroska, Irénke, Rózsika) felnevelését, a mamáról így emlékezik meg: .... a háztartás gondjai szegény gyámoltalan anyámra szakadtak, akinek végtelen élhetetlenségéről ma is legendák szállanak a családban. De helytállt, megküzdött a szegénységgel. Mindennap nyolc szájnak adott enni; nyolc személyre adott tisztát, s varrt, foltozott”. Még egy helyen bukkan elő alakja - ott, ahol Szabédi a vallással való kapcsolatát „igazolja” (1950-ben). „Hát az anyám serényen imádkoztatott is minket minden lefekvéskor, de mi igen korán divatba hoztuk a néma imádkozást, amely aztán rohamosan nem-imádkozássá fajult. Az asztali áldással is hasztalanul próbálkozott, az apám nem szerette. (Mi sem.) Az apám ugyanis antiklerikális volt.” (Antiklerikalizmusa, magyarázza az író-fiú, elsősorban a „szent szoknyások” ellen irányult, de a „pohos” protestáns papokat sem kímélte. Gyermekeit azonban nem nevelte tudatosan ateistává.)

Ez a leírás főként a kolozsvári évekre, a Lázár utcai családi házban meg- éltekre vonatkozik. A sáromberki és zernesti (fogarasi) vasutas-évek a szülőföldhiányt körüljáró rádióelőadásban jelennek meg. A történelmi Maros- Torda vármegyéhez tartozó, akkoriban ezer lakosú magyar községben a Teleki grófok birtokán dolgozó uradalmi cselédek közt akadtak románok is, ám ez a környezet nem lehetett hatással a kisgyermekre - az állomásfőnök nem a faluban lakott, a családnak nem volt tulajdonképpen köze Sáromberkéhez. „Külön világban éltünk, külön törvényeknek voltunk alávetve. Ha behunyom a szememet, az állomásépület előtt hatalmas fenyőfákra emlékezem, a síneket látom magam előtt, amint bizonyítják a geométriai tételt, hogy a párhuzamos egyenesek a végtelenben találkoznak. Szinte ezeken a síneken tanultam meg járni.” A zernesti állomás, ahová négyévesen került, szintén kívül esett a falun, minthogy azonban Szabédi (Székely) László itt kezdte iskoláit, Zernestről már nem csupán a sínpár vésődött be emlékezetébe. Iskolába menet a 2000 méter fölötti Királykővel nézhetett szembe, Törcsvár felé a még magasabb Bucsecs emelkedett. De nem a földrajzi táj mássága az igazán fontos, hanem az összehasonlíthatatlanul mozgalmasabb emberi világ. „Hatalmas cellulózgyár foglalkoztatta a munkások és tisztviselők százait, tanítónők egész raja oktatta a gyönyörű állami iskolában a román meg a szász gyerekeket. Persze magyarul. Én, amíg Zernestre nem kerültünk, nem is tudtam, nem is gondoltam volna, hogy másképp is lehet beszélni, mint magyarul.” Az emlékezés itt valósággal novellába vált - probléma-közeibe kerülünk egy beszélgetésfoszlány kommentárja révén: .Alighogy Rekker elmegy, kérdem Brancsottól: Ti hogy beszéltek? - Németül, azt mondja. - Németül, nevetek, hiszen a németek is csak magyarul beszélnek. - Nem, azt mondja Brancsott, németül. - Á, mondom én, hiszen németül nem is lehet beszélni. De Brancsott erősíti, hogy ő tud. Mind erősíthette, előttem világos volt, hogy csak a magyar szónak van értelme. El is határoztam, hogy bebizonyítom neki. Közben bementünk az osztályba. - Idenézz! mutattam az asztalra, az asztalnak hogy mondják németül? - Tisch, feleli. - Na látod, dia43