Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 2. szám - Kántor Lajos: A hiányzó otthon (Szabédi László metaforája – tanulmány)
szék egyaránt találhatók. Az anyai nagyapa, Rédlger Géza a falu tekintélyes embere (sírját ma is tisztelettel gondozzák a szabédiak), jegyzett papköltő; Szinyei bibliográfiája négy könyvéről tud, s az életrajzi ismertetésben megjegyzi, hogy Kriza János a kolozsvári unitárius kollégiumban Rédlgernek „nemcsak tanára volt, hanem nevelője is”, a költő-unoka ugyancsak büszke Rédlger Gézára: egyik hosszabb önéletrajzában (1950-ben) több Rédiger- verset Idéz, a közállapotokat bíráló szakaszokat emelve ki; a végül Is a sikertelennek mondható pályát így kommentálja: „költő tevékenysége éppen a milléniumi optimizmus éveire esett, Szabolcskát felmagasztalták, őt elsüllyesztették”. Az apa, Székely Sándor (1870-1936) sem az értelmiségi ranglétrán, sem a költészetben nem jutott odáig, mint a Rédiger-nagyapa, jóllehet ő is az unitáriusok kolozsvári kollégiumában tanult: három gimnáziumi osztály elvégzése után, tizennégy évesen hazahívták, gazdálkodni. Szabédi László oldalakon át írja le apja csendes tragédiáját - és mindazt, amit neki a (magántanulóként) hat, pontosabban bizonyítvánnyal Igazolhatóan csak öt osztályt abszolvált, tulajdonképpen autodidakta értelmiséginek a családon belül köszönhet és felróhat a fiú. A tizenhat éves korában a szabédi mester mellett segédtanítóskodott Székely Sándor Immár mint (1913-tól) kolozsvári vasúti kistisztviselő Diderot-t, Plafont, Spinozát, Hume-ot, Reousseau-t, Kantot, Schopenhauert, Eötvöst, Kossuthot, Somló Bódogot olvasta, Sha- kespeare-ből, Madáchból jeleneteket szavalt, kedvenc költője azonban Petőfi volt. Fiatal korában maga Is írt verset. Szabédi László szerint „pompásan, de kissé retorikusán verselt, sok epigonnál jobban; volt is valami állandó sértődöttség a családunkban - a nagyapám s az apám érdekében - az érdemtelen mellőzöttség miatt”. Ugyan-ebben a családra részletesen kitérő önéletrajzi pótlásban a gondolkodó Szabédi megértéséhez rendkívül fontos információt találunk: „Kollégái körében [Székely Sándor] nem talált hozzá hasonlóan széles érdeklődésű embert, s így igen korán gyermekeit tette meg vitatkozó feleknek, elsősorban éppen engemet, aki már gyermekfővel olvastam egész könyvtárát. Elmondhatom, hogy többet tanultam apámtól, mint összes tanáraimtól együttvéve. Hihetetlenül élénk szellem volt, mohó tudásvágyának azonban korlátokat szabott tipikusan kispolgári világképe. Minden új érdekelte, élete végén is; Rutherford s Einstein népszerű formában írt könyveit lázas érdeklődéssel olvasta, lelkesedett Le Dantec monista filozófiájáért (ezekkel én ismertettem meg).” (És itt a korra jellemző kitétel következik - az idézett önéletrajz s a „pótlás” ugyanis hivatalos célra készült: „De jellemző - írja Szabédi 1950. október 1-jén -, hogy a marxizmust csak hírből ismerte [...] s nyilván összetévesztette a fouriérizmussal.”) Szabédi Lászlót és nem csupán az apát jellemzik azok a sorok is, amelyek az első világháború utáni hatalom változásról, a „nagy törés”-ről, Székely Sándor magyarságtudatáról szólnak. „Iskolába járatott, de az impériumváltozás után tanácstalanul, hiszen a magyar nyelvű iskolázás megrekedt a diplomát nem nyújtó középfokon. Másrészt (ezzel szorosan összefüggve) az elhelyezkedési lehetőségek megcsappantak. 1920-ban felesküdt a román államra, s erről beszélni sem szeretett. Esküjét megalkuvásnak érezte, s emlékszem egy reám rendkívül mély benyomást tett beszélgetésünkre, melyben a maga példájával óvott, hogy soha az állam szolgája ne legyek, mert az ember az állam szolgálatában elveszti függetlenségét. Az érvelés kitűnő volt, csak éppen arra a kérdésre nem tartalmazott választ, hogy hát mi legyek. Nacionalista volt tehát, de egyben humanista is. A XX. század nacionalizmusának jelentéseit értetlenül figyelte. Nem egyszer mesélte el, hogy az ő gyermekkorában (tehát a múlt 42
