Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Molnár Miklós: Krisztina (elbeszélés)

Könnyű hozzászokni a napok lomha, tágas, Tisza-szerű hömpölygé- séhez. Mintha soha nem is éltem volna másutt, csak ebben az időtlenségben. Nappalaimat zöldre festi a konyhakert, éjszakáimat bearanyozza a petróleumlámpa fénye. Tökéletesen föloldódom frissen meglelt, kiváltságos asszonyszerepemben. Törzsi fejedelemnőnek érzem magam: sütök- főzök, mosok, takarítok és varrók, mindenkinek mindene vagyok - anyja, lánya, kishúga, haverja, játszótársa, szeretője; ráadásul enyém a színdarabok összes női szerepe... Egyszóval semmi sem hiányzik a boldogságomhoz (miközben ugyanolyan jól tudom én is, akárcsak a tanya többi lakója, hogy a körülöttünk levő társadalmat halálos kórok emésztik, s a sziget, melyen élünk, bármelyik pillanatban megsemmisülhet.)

De aztán lassan rövidülni kezdenek a napok, a fűszálak barnára színeződnek, és augusztus végén nyugtalan vágyakozás ébred bennem a nagyváros kemény ütközései és felpörgetett életmódja, a szüntelen tom- bolás és hajsza, a kimeríthetetlen emberi változatok, Budapest tébolyító káprázata iránt. Azon kapom magam, hogy a távoli forgalom zajára fülelek - és tudom már: itt az idő, útra kell kelnem. Elbúcsúzom mindenkitől, Bencétől csak ideiglenesen, mert ősszel ő is feljön Pestre, visszadom neki a bőszárú farmergatyát, magamra öltöm hétköznapi szoknyámat és blúzomat, özönvíz előtti VW 1300-asán az Öreg Kulák kivisz a vasútállomásra, és két óra múlva Pesten vagyok.

De hiába várom Bencét. Hogy elutaztam, néhány napra rá egy este a Tisza-parti tanya lakói hajba kapnak a Macbeth szereposztásán - kinek jusson Lady Macbeth? Kicsi Janó tajtékzik. - Merek annyit, amennyit férfi merhet! - üvölti, és szíven szúija Bencét a konyhakéssel. Bencét eltemetik. Kicsi Janó börtönbe kerül, az Öreg Kulák magában él jó másfél évtizedig, míg egy irgalmas szívroham el nem viszi.

Tengernyi esztendővel később, ötvennégy évesen egy külvárosi panellakás konyhájában, most és holnap és holnap és holnap, az ablak mellett ücsörgők a kimért idő végső szótagjáig. Napjában ezerszer elhúzom a függönyt: végigpásztázom a harmadik emeletről az utcát - egyszülött fiamnak hátha eszébe jutok, és fölugrik szegény, félkegyelmű anyjához néhány liter kannás borral.

7