Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 2. szám - Molnár Miklós: Krisztina (elbeszélés)

Az Öreg Kulákon és Bencén kívül az Erdélyből áttelepült - vagy inkább csak átszökött - Kicsi Janó is velünk lakik. Rájövök, milyen klassz egyszerre három férfi asszonyának lenni: takarítani, mosni, vasalni, főzni rájuk. Klassz, hogy mind keményen dolgoznak, nagyon ritkán veszekednek, általában nyugodt, békés kedvvel térnek haza, ízlik nekik a főztöm (legalábbis úgy tesznek, mintha ízlene), jól érzik magukat a bőrükben - és rettentően élvezik, hogy ott legyeskedik körülöttük egy fe- hémép.

Bence meg én imádunk kora reggel dugni. Alvás közben egymáshoz simul a testünk; az egész éjjel szított vágy gyakran már virradat előtt fölvet bennünket álmunk mélyvizeiből.

Az ablak alatt áll az ágyunk. Fölébredek - vagy ahogy az Öreg Kulák szereti mondani: megébredek - , kileskelődök, hogy feljött-e már a hajnalcsillag. Bence köldökmélyedésébe illesztem a mutatóujjam: megsimogatom a hasát. Tenyerem végigsiklik széles mellkasán, ujj aim megérintik az ajkát; félig nyitott szájjal alszik. Felém fordul, bár még nincs ébren; megcsókolom. Hűvös a pirkadat, végigborzong a testem.

Már ő is fölébredt: széles, meleg tenyerek ragadnak meg, becsúsznak az ágyékom alá, és közelebb húznak. Sokáig csókolózunk, lassú, álmos úszómozdulatokkal tapogatjuk végig egymás testét.

Bencének gyönyörű a lába, ujjaimat szeretem végigfuttatni a combjain, becsúsztatni közéjük a kezem, megtapogatni sima, izmos fenekét. Lassanként átmelegszem, elmúlik a borzongásom, oldódik a vágy ellen tiltakozó izomfeszültség. Fektémben kitárulkozom; Bence finoman belém hatol. Egy ütemre mozgunk a derengésben.

Egyre vadabbul pumpál, hirtelen felül, és engem is ülőhelyzetbe húz. Fölnyársalódom hosszú, vastag lingájára, végül mindenestül rajta ülök már. Lábaimat körékulcsolom, karjaimat a nyaka köré fonom, tekintetem a szemébe mélyed. Combjainak mozgása is segít, ahogy tempózom az ölében. Amikor elélvezek, rázuhanok a mellkasára, ő meg nyöszörög és rángatózik, és belém ontja királyi nedvét.

Hanyatt fekszik, a karjai köröttem, a szorvája még bennem. Mozdulatlanul heverünk, beszívjuk a faház ódon illatait: nyirkos, korhadó deszka és porhanyós föld szagát. Lassan kivilágosodik.

Ahogy így fekszünk, egyszer csak érzem: bennem időző nedves, ernyedt dinglingje újra mocorog. Simogatni kezdem szép kerek golyóit. Félig már megkeményedett szorvája kicsusszan belőlem; körézárom ajkaimat. Összekeveredik számban a saját nedveim pézsmaíze, meg az ő ondójának sós, kissé keserű zamata. Nyelvem hegye megkeresi lingájának apró nyílását. Középső ujjam a feneke lyukában; másik kezemmel a heréit cirógatom.

A hasamra fordit, síkos lingáját a fenekem lyukába, ujjait a puncirn- ba csúsztatja. Tökéletesen betölt, nekipasszírozódom a pézsmaszagú, hűvös matracnak. Kezemet a fejem fölé, majd kedvesem háta mögé vetem, és simogatom-markolászom. Harapdálja, orrával dörzsöli a nyakamat és a hátamat, közben éles, állati nyögéseket hallat. Valósággal szétrobbanok a teltségtől. Remegés járja át minden porcikámat, a hajnali csöndességben hangosan fölkiáltok, és elélvezek a kioldódás határtalan

4