Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Egy kétszáz éves magyar értelmiségi család (Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa)

Ahogy említettem, ez a rabság nekem nemcsak rosszat hozott. Igaz, hogy rettenetes lelkiállapotban voltam sokáig, míg csak nem sikerült meggyőződnöm róla, hogy ők azért - családom tagjai - mégiscsak átélik valahogy ezeket az időket. De közben eszmélkedtem, sok mindent újra végiggondoltam. Saját magam felett is ítéletet tartottam, addigi életem és működésem felett. Volt mit megbánnom, nem is keveset, persze, nem azt, amit ‘56-ban tettem. Aztán pedig ott kezdtem el írni a Kutyafülűeket, amely talán a legismertebb könyvem, és akik meghallják, hogy én ezt a börtönéveimben kezdtem el papírra vetni, csak csodálkoznak, hogy lehettem akkor ilyen vidám. Nem voltam én vidám, de két kézzel kapaszkodtam - lélekben - a családomba, amely nekem az életet, a reményt jelentette. S ez nyilván a könyvön is meglátszik.

Ott kezdtem el verselni is. Ez is érdekes, hogyan bújik elő valakiből őseinek költői hajlama. Az én esetemben Szász Károlyé, Vargha Gyuláé, még édesanyámé is. Nagyon sokan voltak persze a rabsorsra jutottak közül, akik verselni kezdtek, főleg amikor papírjuk és ceruzájuk sem volt, és csak úgy fejben szövögethették költeményeiket. De bennem csakugyan egy rejtett hajlam támadt fel, bár a versek irogatása nem tett költővé. Nagyon sokat adott viszont a tekintetben, hogy ettől fogva sokkal jobban kezdtem érteni - mondhatnám belülről - mások verseit. Jóval később, irodalmi lapszerkesztő koromban, ennek gyakorlati hasznát is vettem.- Egy nagy családnak, gondolom, szoktak lenni mesélő öregjei. Vannak családi legendáriumok is.- Jó lett volna többet hallgatni őket. Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy például nem kérdezgettem ki Arany János felől apai nagyanyámat, Szász Pólát, Szász Károlynak a lányát, Vargha Gyula feleségét. O csak 1946-ban halt meg, az előző években tehát már felnőtt fiatal emberként kérdezhettem volna ki emlékeiről, hiszen ő már tizennyolc éves fiatalasszony volt, amikor Arany János meghalt. És a két család - az Arany és a Szász - akkoriban gyakran összejárt, a két leány pedig, Szász Póla és az Arany unoka, a kis Széli Piroska együtt kergetőzött bújócskázott egy időben az Akadémia ma is meglévő épületének az előcsarnokában. De nekem nem sült el rá az eszem, hogy ezt az élő tanút, az én drága nagyanyámat, aki Arany János közvetlen környezetében élt hosszú évekig, alaposan kikérdezzem, mire emlékszik. Apám is, anyám is nagyon szerette különben Arany János költészetét, kicsi gyerekkorunkban kívülről mondogatták nekünk jó néhány versét, a Tengerihántást, a Zách Feliciánt, vagy a Sir Patrick Spenset, ezt az általa fordított, csodálatos szép skót népballadát, és így tovább. Vagyis mi jóformán az anyatejjel szívtuk magunkba Arany Jánosnak a szeretetét, azt nem mondhatom, hogy az apatejjel, mert az nincsen, de édesapánknak is része volt benne, hogy az Arany-versek atmoszférájában töltöttük el életünk első tíz-tizenöt évét. Ehhez jött aztán az Ady-örökség, amelyhez nem a család révén jutottunk, de bennünk ez a kettő valamiképpen összebékült, egymásba olvadt.

Az Arany utáni nemzedékből természetesen nemcsak Ady mondott nekünk sokat, hanem mások is, így a többi között Móricz Zsigmond. Jólesett később arra gondolnunk, hogy - mint ez Móricznak a Gyalogolni jó ban közölt egyik írásából kiderül - őt különös módon Vargha Gyula indította el a maga prózaírói útján. Néprajzi gyűjtőútra küldte ugyanis a fiatal Móricz Zsigmondot - a Kisfaludy Társaság pénzén - előbb Szatmárba, aztán a Nagykunságba. És bár ő köztudomásúlag falusi környezetből származott, itt új, nagy élményeknek lett részese. Előbb az úri-házaknál, a paplakoknál kezdte, de aztán egyre mélyebb társadalmi rétegekbe „süllyedt bele” és a saját bevallása szerint ez vezette el a Hét krajcárhoz, hiteles írói hangjának a megtalálásához. Csakhogy akkor azonnal szembekerült a magyarság szemléletében tőle eltérő, egészen más nézeteket valló, konzervatív Vargha Gyulával. És itt megint valami hasonló játszódott le, mint Adyval kapcsolatban. Amit nagyapánk elutasított, sőt, elítélt, arra mi, az unokái, később szíwel-lélekkel rátaláltunk.

95