Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Egy kétszáz éves magyar értelmiségi család (Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa)
- Finnországot említette az előbb, ahol többször volt látogatóban. Könyvet is írt „finn testvéreinkről”.- Finnországot én még a két világháború között ismertem meg, pontosabban a második világháború kitörésének a küszöbén, és már az első percekben megcsapott ennek az országnak a demokratikus légköre. Megláttam például egy autót: úri ruhába öltözött fiatalember vezette, s mögötte ott ült egy idősebb parasztasszony, alighanem az édesanyja. Az akkori Magyarországon ilyen nem létezett. Aki úri létre vergődött a két háború között, az vagy kivetkőztette az édesanyját a maga régi ruháiból, vagy pedig nem vette be az autójába. De sok más tapasztalatomat is említhetném, amelyek révén Finnország az én szememben is - mint annakidején elég sokak szemében — mintegy az akkori úri Magyarország ellenképe lett. De még ma is nagyon sokat tanulhatunk a finnektől. A demokrácia például az ő számukra nemcsak parlamenti rendszert jelent. Teli vannak olyan önkormányzatokkal, egyesületekkel és más szervezetekkel, ahol mindenütt a legteljesebb természetességgel tartják be a demokrácia alapszabályait. Kicsi koruktól fogva abban nőnek fel, hogy a másik felet is tisztelni kell. Demokrácia pedig kölcsönös tisztelet nélkül nincsen. Vonatkozik ez még a családra, a szülőkre és gyerekekre is.- Itt zárul a kör, kezdtük az unokákkal. Hány unokája van jelenleg ?- Jelenleg huszonkettő, a huszonharmadik most van érkezőben. A huszadikkal és huszonegyedikkel együtt is élünk, mert a legkisebb lányunk, aki világra hozta őket, családostul együtt lakik velünk. így az életnek abban az örömében, hogy milyen jó kicsi gyerekekkel együtt lenni, velük törődni, velük foglalkozni, ma is részünk van. Gyakran ide szoktak például bújni mellém a rekamiéra és együtt rajzolgatunk. Szinte hihetetlen, hogy két-hároméves korukban milyen biztonsággal rajzoltak már különféle alakokat, embereket, teknősbékát, sündisznót, kengurut és sok egyebet. Úgyhogy ha valaki azt kérdezi tőlem néha, büszke vagyok-e családom tagjaira, mondom, hogy egyáltalán nem vagyok büszke, legföljebb ezekre a kicsikre, akik nemrég nőttek ki a pólyából, és kezdtek el rajzolni. De ha idősebbek lesznek, azt hiszem, erről a büszkeségről is lemondok, hiszen az én unokáimon sincs több ámulnivaló, mint akármelyik másik gyereken. Valójában minden gyerek egy új csoda és egy új reménység ezen a szomorú világon. 96
