Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Egy kétszáz éves magyar értelmiségi család (Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa)
De fölvette már a bundát, Ott kezet fog, itt ölelget, S a Rákóczi hangja mellett Beleül a deszka-szánba S indul a vak éjszakába.- Közbevetőleg hadd kérdezzem meg: miért nem úgy írja a nevét, mint a nagyapja, vagy_ mint egyik testvérbátyja is, Vargha Balázs ?- írói névnek választottam a h-tálán Vargát, de ennek is megvannak a családi hagyományai. Vargha Gyula apja Varga Jánosként élt és halt. A még régebbi ősöknél mind a két változatra akadt példa.- Azt mondaná az ember, hogy könnyű Vargha Balázsnak, Tamásnak, Domokosnak, és még nem is tudom, hány testvérüknek, rokonuknak: volt mit örökölniük szellemiekben. Az azonban nyilvánvaló: ahhoz, hogy egy család megmaradjon vagy kétszáz éven át, s úgyszólván egyfolytában hírt adjon magáról egyes tagjaiban, valami többletnek is kell ott lennie. Vagyis nem csupán hajlamok öröklődéséről van szó. Az említett három fiú édesapja református lelkész volt Kunszentmiklóson ott gyerekes- kedtek. Ebből nagyon sok hasznuk származott felnőtt korukban is. Ügy látszik, hogy könnyebb is volt élniük ennek az emlékével, de valahogy át is tudták adni családjuk örökségét, és nemcsak közvetlen környezetüknek, hanem írástudókként minden olvasójuknak is.- Valóban, ez a mi indíttatásunk, amit Kunszentmiklósról, az ottani parókiáról hoztunk magunkkal, egész életünkre szóló útravalóval látott el. Csak az a különös, hogy mi kamaszkorunkban, amikor serdülni kezdtünk, amikor, hogy úgy mondjam, kinyílt a csipánk, egymásután fordultunk szembe az apai örökséggel. Azzal az élet- szemlélettel, amit édesapám valójában Vargha Gyulától és más elődeitől, őseitől örökölt - édesanyjától, Szász Pólától is persze - és ami az ő számára szinte megfellebbezhetetlen érvényűnek látszott. Mi viszont már jórészt Adyn nőttünk fel, tőle és a népi irodalomból tájékozódtunk a magyarság sorskérdései felől, s így óhatatlanul szembe kerültünk a család előző generációjának közvéleményével. Hadd tegyem mindjárt hozzá: nem látványos csatákban, drámai összeütközésekben. Apám ugyanis hallatlanul jámbor, szelíd ember volt, vele nem lehetett összeütközni, őneki csak a szomorúságát lehetett látni, de mi bizony életünknek sok évében, mondhatnám több évtizedében ennek az ő nagy szomorúságának az árnyékában éltünk, hogy mi lett az ő drága fiaiból. Miközben igazából azt az örökséget is mindvégig a szívünkben hordoztuk, és most is ott hordozzuk, amit őtőle kaptunk, illetve az ő családjától, Vargháktól, Szászoktól, anyai ágon meg a Magayaktól.- Hányán voltak testvérek ?- Heten, mint a gonoszok. Az előző generációban apámék is, anyámék is öten voltak, pontosabban ennyien nőttek fel, abban az időben ugyanis még könnyebben haltak a gyerekek. Mi viszont mind megmaradtunk.- Testvérei közül én Balázst ismertem, Tamást csak hírből. Balázst nagyon régen. Még egyetemista koromban találkoztam vele, amikor Keresztury Dezső megrendezte a Rákóczi-kiállítást. Én mint egyetemista, afféle kisegítő szaladj-ide, szaladj-oda diáklány voltam, ő pedig akkor már irodalomtörténész. Később, mint rádiószerkesztő, sokat dolgoztam vele együtt, nagyon jó munka-barátság volt köztünk. Tudom, hogy Debrecenben végzett teológiát, és aztán lett belőle irodalomtör énész.- Igen, főleg Csokonai-kutató. De foglalkozott Berzsenyivel és másokkal is.- Alig idősebb Magánál, ugye ?- Másfél év van köztünk, ő volt a kisebbik bátyám, és kamaszkoromban körülbelül olyan viszonyba kerültem vele, mint Tolsztoj a maga bátyjával, akit megírt a Gyermekkor, serdülőkor, ifjúság című könyévben. Balázs volt a talpraesett, az utolér - hetetlenül tökéletes, ő volt az, aki gátlások nélkül, szellemesen tudott társalogni fi92
