Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Egy kétszáz éves magyar értelmiségi család (Varga Domokossal beszélget Albert Zsuzsa)

Vagy roskatagon öreg ember ballag, Kevés a vetés, sok a parlag.

Szomorú ősz, a felleg a tájra Ködesőjét egyre szitálja,

Siratja talán, kik többé nem aratnak... Kevés a vetés, sok a parlag.

(1915)

Sötét árnyék

Közéig a végzet; hallom zúgni szárnyát, A rontás réme űl azon.

Lelkemben én, hazám, bukásod árnyát Már negyven éve hordozom.

Ez vonta gyászba ifjúságomat, Végighúzódott életem nyarán,

Kisért, reám borult, hozzám tapadt, Elűzni bárhogy akarám.

Olykor feledni kezdtem. Biztatón Föl-fölcsillámlott a színes remény -Tűnő sugár sötét, ködülte tón - Meg elborult s hangzik folyvást felém:

Almok szegény, szegény bolondja, te,

Ne álmodozzál nagy, dicső hazárul; Néped halott. Története,

Mint egy koporsó, szomorún bezárul.

(1912)

Születésem napján

Ki leőrölt hetven évet,

Sokat az már nem remélhet.

A szíves szó, kézszorítás,

Jókivánat, bátorítás

Nem szól már, csak búcsúzára,

Menni kell, ha itt az óra.

Leborult a téli este,

Maradnánk még örömest, de Nyugtalanok künn a lovak, Kaparják a jeges havat;

Hogy’ maradna hát a vendég?

Bár marasztják: Jaj, ne menj még. Jól esik, hogy meg nem unták,