Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
atya civilizációnk egyik ősforrása és a keresztény stílus megalapítója, övé „az első belülről láttatott lélekrajz a világirodalomban”.45 Az esszé első része az ágostoni stílust és nyelvhasználatot elemzi, csupán ürügyként hivatkozva a magyar fordítás túlzásaira: a Vallomások nyelvezete élményszerű, szenvedélytől, robbanékonyságtól, szellemességtől csapongó és mértéktelen. Ez a bensőséges nyelv új műfajt teremt: a pszi- chologikus önéletrajzot, amelyben az író először tekinti „a világot saját élete illusztrációjaként ”.46 A létértelmezést tehát itt is a szubjektum, a személyes igazságait kutató megismerő alany alapozza meg; a létmegértés irányait pedig - akár az irodalomértelmezését (mint Babits egyetemi előadásaiban) vagy a lírai önkifejezés ideális ívét (mint Danténál) - a szubjektumból, az alanyiságból az egyetemességbe tágulás hermeneutikai vektorai. Ágoston önmagára vonatkoztatja a világot, mint Ady és Dante: az igazán nagyok, nála a kifejezés egybeesik az élettel, írja Babits, vagyis nem marad tétnélküli formalitás: a keresztény bölcselő a személyesség hitelével képes a logikus berendezésű Igazság intellektuális örökérvényűségéig eljutni, éppen azért, mert saját létmegértése a tét. Babits gondolkodás és létezés egymásra hangoltságába ágyazza Ágostont, a parmenidészi modellt elevenítve fel, hogy ezzel tegye személyét példaértékűvé az antiintellektuális kor számára. Ez a filozófia személyes, könyve is „teljesen belső és személyes”, „önéletrajz és filozófia egyszerre”, amely „nem körüljárható, de átélhető”.47 A lírai filozófiát lírai interpretációval, a kifejezés (expresszió) értelmezésével lehet megközelíteni: a megértés átélés lesz - intuíció. (Halász véleménye erről a vitanyitó esszében: „Mi érdekli a költőt? Elsősorban a másik költő...”48) E kijelentés mögött ott lapul kimondatlanul az értékítélet: az igazi, autentikus filozófia, amely alkalmas a lét megértésére, azaz a platonikus értékmező kristálytiszta logikumának közvetítésére, és amely képes eljuttatni annak megértéséig, hogy a történeti létezésnek, a hagyomány értő elsajátításának csakis az önmegértés lehet az alapja, mint ahogy a hagyomány feltárásának része az önfeltárás is - ez a filozófia lírai és konfessziós. A portré ezen a ponton simul Babits gondolatvilágába, s lesz a bölcseleti líra, a vallomás és az elmélet szintézisének a legitimációja és genealógiája. E filozófia abszolút vonatkoztatási pontja a vívódó-megtérő, igazságait elszenvedő, létértelmező egzisztencia és az önértelmező szubjektum, akiben gondolkodó, literátor és ember eszményi egységben forr össze. És akinek legfontosabb jellemvonása - e portré faculté maitresse-e: az igazság szenvedélye, a filozófiai Érosz: a „vágy az igazság felé”,49 amely Ágoston megtérési processzusát, ezt a meg- és felismerési aktusban zajló üdvtörténeti folyamatot motiválja. Az esszé második része éppen az akarat és sóvárgás ellentmondásaival birkózik látensen; az „igazság szenvedélye” szintagmát logikailag szétfeszíti az „igazság” egyetemes, örökérvényű és isteni világa és a „szenvedély” nyugtalan voluntarizmusa közötti ellentét. Az igazság szenvedélyét csak a Teremtő célszerű szenvedélye szentesítheti, mely mindenfajta sóvárgást az időtlenség világába emel. Babits körkörösen szerkesztett esszéportréjának ez a problematikus jellemvonás a középpontja, amelyhez a szerző folyton visszakanyarodik, amelynek bűvköréből, úgy látszik, képtelen szabadulni. Az esszéíró vágya formálisan is találkozik a modell éroszával, az esszéforma (egzisztenciális) periodikussága az ágostoni bölcselet önfeltáró körkörösségét másolja le. Mivel maga a faculté maitresse válik középponttá, s retorikai középponttá is, hiszen minden állítás reá vonatkozik, minden kérdés és példázat belőle fakad, Augustinus filozófusi-emberi személyisége, az e személyiségben megjelölt jellemdialektika a babitsi szöveget magát is egzisztenciális, létértelmező karakterűvé alakítja. De mindez fordítva is igaz: Babits optikája saját Ágoston-képet mutat. Mindenesetre, modell és portréfestő faculté maitresse-e egymásra satírozódik itt is, a megismerés egzisztenciális hangoltságában. Ágostonnál az énből fakadó, akarat hajszolta tudásvágy (igazságvágy), az énben gyökerező igazságfogalom kidolgozásának szakrális teleológiája a Szabadság és Kegyelem állapotába torkollik, a logika diadalt arat a teremtésben. Ez a „megbékélés” Babits feloldási kísérlete, amelyből azért kiérzik a Schopenhauer iránti leplezett rokonszenv is. 83
