Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
szerű állapot marad mindig, amely ellen küzdeni kell. Az esszékbe foglalt babitsi egyéniség-felfogás tehát tele van megválaszolatlan kérdésekkel, nosztalgiákkal és posztromantikus reminiszcenciákkal, ahogy azt Halász éles szemmel megállapította. A szubjektív, szerepjátszó kultúrlény hasonló dilemmákkal szembesül, mint amilyeneket a lírájában megfogalmaz. Az egyéniség liberális, intellektuálisan meghatározott, mértékelvű és arisztokratikus-művészi tisztelete összevegyül a személyiség lelki-lírikus (ön)imádatával, a fegyelmezett humánumú civil személy a világformáló, egyre titokzatosabbá váló hős-zsenivel, a történelem esztétikai értelmével. Ez az összetett és feszültségekkel teli, történeti szubjektum-fogalom a szabad és pogányul érzékei költőzseni, valamint a tradíció hervizmusába burkolt, az idő perspektívájában mutatkozó, lelki teljességét a klasszikus kultúra megismerésével kiépítő (lásd A humanizmus és korunk c. esszét), így a homo oruditus és a toronyarisztokrata felelősségét hordozó próféta archetípusából kovácsolódik össze. A végeredmény az egyéniség örökké problematikus kultusza, amely a babitsi portrék emberábrázolási technikáit, az átélve megformált, belülről kifejtett arcok esszéit poétikailag is alapvetően behatárolja. Az esszék egyéniség-formája először tehát mint esztétikai és történeti-egzisztenciális alapegység, forma- és sorstragédiák forrása (1. Vörösmarty és Ágoston arcképét), majd mint az alkotással és a válságkezeléssel összekapcsolódó moralitás alapegysége, mint a mértéktisztelet liberális alapegysége a társadalmi együttlétben, végül mint kulturális-humanista alapegység és gyűjtőfogalom jelentkezik. Ám mindvégig: mint súlyos kötöttség és elkötelezettség. A moralizálódás folyamatos hangsúlyváltozásaival együtt, az egyéniségformák e kiterjedt rendszere az individualitás rehabilitációját célozza, a kor támadó kollektivitásával szemben. Babits eszménye az egyéni minden aspektusát magába építő, a külvilág - eleinte összes, később csak a káros - hatásaitól mereven idegen, titkon mindig is intenzíven dekoratív, de csöndes pom- 'pában izzó példázatos korallember. Mint Tóth Árpád, kinek portréjában szelíd és szomorkás nosztalgia, és mint a nagy Goethe, akiében harcias-hősi himnikusság kísért. Versvallás. - Vajon mi igaz Halász másik vádpontjából, a mértéktelen versvallásból? Az egyén és a líra kultusza nyilvánvalóan összefügg egymással: Babits poétikai elfogultsága a vallomásra, az önstilizációra hajló, elsősorban lírikusi önkifejezést legitimálja az esszékben is, lírája formatörvényeit is érvényesítve bennük. Másrészt az artisztikus individuum legfontosabb és legegyedibb esztétikai-szellemi közege a lírikum, egyben az individualitás döntő jelentőségű szemléleti formája és inspiráló transzcendens energiája. Kozmikus erő, amely az egyedi lélek bensőségének, történetének-hagyományainak magas hőfokú, intuitív kifejezését serkenti. A vers ennek szellemében egyedülálló, műfaj feletti műforma, hirdeti az esszéíró, az irodalom lelke, amely a metafizikus-platonikus értékek hordozója - így az autentikus alkotói személyiség legfontosabb, legeredetibb poétikai-szellemi eszköze. Ám ahogy az egyéniség-fogalomnak, a líráénak is van közvetítő és elzárkózó-diszkriminatív aspektusa. Az előbbi szempont szerint varázsszer, misztikus arkánum a vers és a versforma, ott rejlik mindenben, beszivárog minden műfajba: „Az irodalom (...) végső gyökerében líra mindig. Még a tudományos esszé és a szónoki mű is, mert expressziója valami átélésnek, mert egy léleknek valamilyen keresztmetszete fejeződik ki minden líra mélyében, és ez már eleve gyanússá teszi a merev műfaji határokat.”24 A líra az önkifejezésben elmélyültté és egyetemessé változó, zseniális emberi lélek „vehikuluma”, e lelket az egyetemesbe közvetítő forma, mely objektum és szubjektum hagyományos ontológiai ellentétét, az ész és az intuíció között húzódó ismeretelméleti rést megszünteti, az expresszión keresztül a másik költői személyiségét is átélhetővé, tehát ábrázolhatóvá alakítva. Ezért nem csupán a külvilág és az individuum hagyományos megkülönböztetettségét, de a szubjektumok közötti átjárhatóságot és spirituális kölcsönösséget is megteremtheti. Amit leginkább Babits irodalomtörténete és önálló 79
