Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
költőportréi tanúsítanak, például Balassiról, Tóth Árpádról, Kosztolányiról, ahol a nem mindig hízelgő elemzések fölött ott lebeg a rokon- vagy ellenszenves - de mindenképp érzelmileg megközelített - versvilágokból kiszűrt esztétikai ítéletek maga- biztossága, immanenciája. Az esszéista „az író műveiből kiolvassa az egyéniséget, és így a már egyszer kifejezésre jutott egyéniség számára új átélés tárgya lesz, és újra átélve fejezi ki ismét.”25. A líra az expresszió és az átélés megsokszorozása is: a megismerés lehetőségeinek kitágítása - ehhez képest a többi műnem és műfaj, a maga alacsonyabb hőfokán, csak másodlagos. A babitsi versvallás elzárkózó-diszkriminatív természete azonban a közvetítő jelleg fölé kerekedik az etizálódás folyamatában. Ez nemcsak az arisztokratikus tudáseszmény lírai megalapozottságát vagy a költők (bizonyos költők), a költő-filozófusok (Ágoston, Pascal, Nietzsche, Bergson) és a szenvedélyes moralisták (pl. Széchenyi) előnyben részesítését jelenti a portrékban, hanem, elsősorban, a beszéd-alkotás, a próza-költészet, az író/objektív költő-enthuziaszta lírikus ellentétének kidolgozását és következetes alkalmazását. Ezek az oppozíciók már a korai költészetben jelen vannak: a kor hazug verseszménye, hogy nem takart seb kell, inkább festett vérzés - írja az Arany Jánoshoz című versben; és a Szonettekben-, ki vérigéket, pongyolán, szeret,! az versemet ezentúl ne olvassa.!! Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,/ szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,/ erősen, hogy csak rokonom nyithassa.25 [az én kiemelésem, M. G.] A személyiség poétikai formákba zárja (el) magát. Az 1928-ban meghirdetett versválság,27 a kortárs nyugati válsághagyományba illeszkedve, az európai formakultúra és vele a vershagyományhoz kötött normatív történeti személyiség veszélyeztetettségét jelzi; a naturalisztikus, zsurnalizálódó prózairodalom káoszából28 csak a figuratív, tradicionális alakzatokhoz és zenékhez igazított Költészet vezethet ki. Az egy évvel későbbi Dante és a mai olvasó című esszében Babits átveszi Carlyle-tól a Dante-Shakespeare ellentétet, amely aztán paradigmatikussá válik az imént idézett, 1936-os Kosztolányi-portréban. Carlyle23 Hősökről című munkájának központi hős-figurája a költő: „A Költő minden időknek hősi alakja”;30 ám az ő elemzésében a nagyon is intenzív, rajongó enlelkében elmerült Dante húzza a rövi- debbet, és Shakespeare, a nyugodt teremtő erő, az intelligencia költője, a heroikus axiómáknak megfelelően, felmagasztosul: „azért tartom Shakespeare-t nagyobbnak Daniénál, mert becsületesen harcolt és diadalt aratott.”31 Babits, akinek panteonjában Dante és a költő-hérosz típusa ugyanolyan központi helyet foglal el, megfordítja a viszonyt: számára Shakespeare csupán az élet tényeire korlátozott, semmit nem kommentáló tárgyilagos literátor, Dante ellenben „talán a leglíraibb mélységű költő a világirodalomban”32. Előbbi csupán keveset ad át magából az alakokba, elkülönül tőlük, utóbbi viszont „az egész világot a saját életének szemszögéből nézi”.33 Az esszé Dante alakján keresztül valójában Babits költészeteszményét fogalmazza meg, felszín és mélység hagyományos ellentétét alkalmazva itt is, akárcsak az új klasszicizmus meghirdetésekor. Az igazi költő - amilyen Dante - cselekvő és önmagát feltáró, megnyilatkozásában konfessziós, legbensőbb, legmélyebb valójából táplálja műalkotásait: „ez a cselekvés ugyanonnan nőtt ki, ahonnan az alkotás: a legmelegebb és legegyénibb mélységből, a szerelemből; s föltört, mint maga az alkotás, a legáltalánosabb és legönzetlenebb emberi magasságig, az emberi közösség, egység és méltóság igaz és tiszta átérzéséig, mely maga a vallás, a keresztény vallás.”34 Itt részint Babits örök dilemmája fogalmazódik meg a cselekvő és alkotó létformáról;36 ám pregnánsabban a líra- és egyéniség-eszmény: az ívelés a forró éntől az egyetemes és közösségi humanizmus magasságáig. A szabad individuum a lírában egység, egyetemesség, méltóság metafizikumával gazdagodik. Egység, egyetemesség, méltóság meta- fizikuma pedig az egyénben nyeri el értelmét. Ha tehát a lírában egyetemessé tágul az egyéniség, a zsurnaliszta prózában, mely az elképesztő termelés ellenére, illetve éppen annak köszönhetően, a hanyatlás jeleit mutatja, múlandóságba-partikulari- tásba záródik. Ez is szintézises eszmény - a diszkrimináció a felszín, a world-wide 80
