Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
igény másik problematikus aspektusát mutatja az 1931-es Szellemtörténet című vitairat, amelyben a Geistesgeschichte - elsősorban magyar - megvalósítását bírálva, kijelenti, hogy a tudomány feladata olyan intuitív eredményekhez eljutni, amelyek nem szubjektivek és nem egyéniek - ebben vallottak kudarcot a szellemtörténészek, Thienemann Tivadar, Horváth János és Farkas Gyula, akik korrajzaikat önkényesen szerkesztették meg. Összességében nem véletlen tehát, hogy Lengyel Balázs19 Babits életművét ész és intuitív megismerésmód szakadatlan harcaként jellemzi. Ezt az an- tagonizmust az etikus racionalitás: a Törvénymagyarázó (kollektívámra vonatkozó) létformája és a (radikálisan egyéni) költői lét közötti feszültséggé bővítjük: az igazi kérdés Babits számára az, hogy meddig vállalható az intuíció mint a megismerés alapvetően szubjektív és lírai módszere, és honnan kezdődik, honnan kell kezdődnie az ész diktatúrájának? A kérdés a babitsi (és a teljes nyugatos) esszéisztika alapvető episztemológiai-etikai válságához vezet. A külvilágtól elszigetelődő, magába zárkózó személyiség babitsi alapmotívuma mint a korviszonyokkal példázatosan ellentétes erőközpont bukkan fel újra az 1932- es Goethe-portréban. Úgy tűnik, Babits itt már végleg beletörődött abba, hogy az individualitás pusztán esztétikai meghatározása nem elégséges; a négy évvel korábbi Tóth Árpád-arckép platonikusan kristálytiszta, éteri figurájának: a korallembernek a bemutatása most az üdvös társadalmi létforma szempontjával gazdagodik. A kor kollektív szemléleti formáit cáfolja meg a Goethe-példa: az ő fenséges önzésére és öncé- lúságára, a külső hatásoktól való elzárkózásra van most szükség. Goethe leckéje: az egyéni élet kultusza, de a társadalmi kultúrában elhelyezkedő - és elhelyezhető - individuumé, amely fogalmilag a legkisebb és a legnagyobb humán egységet közvetíti. „Sokkal több ő német klasszikusnál: mert ember, azaz egyén, ami a legkisebb emberi egység, de egyúttal a legnagyobb is: az egyetlen gyűjtőfogalom, mely az egész emberiséget magába foglalja.”20 Ezzel ugyancsak kitágul az alkotói személyiség hatásköre: ez az individualitás most már a szabad, önmegvalósító személyiség-atomokból felépülő liberális közösség része lesz - a korábbi egocentrikus zseni-hős a mások személyiségi jogaihoz és szabadságlehetőségeihez képest is meg kell hogy határozza önmagát. így válik a közösségi rend mértékévé, forrásává és - őrtornyává. Babits didakti- kus-moralizáló szólamok szolgálatába állítja a goethei koráll-lény olümposzi különállását, az önalakító egyéniséget az ideális társadalmi létezés feltételévé avatva. A közvetítés játékában az egyéni a kollektívumba tágul, a kollektivitás viszont individuális léptékűvé szűkül, rendezett közegbe emelve, egyszersmind értelmes és átérzett egységekbe gyűjtve a közösségi teret és éthoszt. A közösség: kölcsönösség. Az emberiség: önformáló személyiségek rendezett humanitása. Kölcsönösség és önformálás: a babitsi humanizmus alaptényezői. „Az egyetlen kollektivitás, amelyhez minden ember hozzátartozik: az emberi egyének közössége. Goethe ennek a legnagyobb közösségnek a dalnoka, a legnagyobb és legdemokratikusabb hadsereg zászlóját lobogtatja. Aki igazán és mélyen önmaga tud lenni, az mindenkivel testvér.”21 (Csak megemlítjük, hogy amíg az időszak esszéiben a közéletiségbe oldott elzárkózás, a különálló-útmutató mediátor szerepe fogalmazódik meg, a líra a magány metaforáiként alkalmazza az esszémákat: sziget, kert, hegy, szószóló a száműzetés, a poklosokat sújtó megvetés (Gondok kereplője), a halott, elfeledett hegyi próféta (Holt próféta a hegyen) szimbolikájává alakul át.) Az egyéniség-felfogás számunkra legfontosabb, Halász Gábor bírálatát is igazoló vonatkozását jelzi az 1936-os Kosztolányi-esszé, amelynek bevezetőjében Babits kétségbeesetten panaszkodik, hogy „nem tudok személytelenül szólni róla...Küzdők vele, s mérkőzöm, mint társsal; minden szavam magamról vall. (...) egyetlen mód, ahogyan beszélhetek róla: magammal kapcsolatban, magamhoz mérve, magamon át. (...) Úgy beszélek róla, mintha magamról beszélnék, enenmagam határairól és korlátáiról.”22 [az én kiemeléseim, M. G.] Az esszéista sem szabadulhat önmagától: a vallomásosság, noha a megismerés és a megismerhetőség garanciája, valójában kény78
