Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
Margittai Gábor Az igazság élménye A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben A ■Z. JL babitsi esszéforma egyik legvehemensebb kortársi bírálata, Halász Gábor Egy ízlésforma önarcképe című írása Az európai irodalom történetét magánérdekű önarcképek katalógusának, Babits esszéista magatartásformáját pedig pusztán nosztalgikus vallomásosságnak nyílvánította, jóllehet, az esszé poétikai problematizálása többnyire ürügyként szolgált a nemzedéki konfliktus kirobbantásához és az ideális és korszerű konzervativizmus alapelveinek a megfogalmazásához. Ám kétségtelen, hogy Halásznak igaza volt: Babits az irodalom történetét valóban önarckép-galériává alakította át, otthont teremtve saját esztétikai és erkölcsi nézeteinek. A babitsi szubjektivitás azonban nem leküzdhetetlen járuléka, hanem, minden drámaiságával együtt, alapvető módszertani szempontja, sőt (be)teljesítendő végcélja volt a portrésorozatnak. Lírikus igényeihez: az arcképek helycseréjéhez pedig az egyéniségnek- lelkiségnek, a lírai megnyilatkozásnak és a megismerés egzisztenciális tétjének - a babitsi esszé-életműben kikristályosodó, Halász által sejtetett - kategóriarendszere nyújtott teoretikus segítséget. Az esszéista Babits élethűbb portréjához hozzátartozik e három szemléleti elem alaposabb ismertetése, mely, érzékeltetve a két nemzedék közötti bölcseleti folytonosságot (és nézetkülönbségeket is), megvilágítja a vita hátterét. Ugyanakkor biztonságosan elemezhetővé és leírhatóvá teszi az esszék korpuszát, mivel ezek a kategóriák egyrészt fókuszálják a szerző elméleti és morális problémáit, másrészt csak csekélyebb mértékben változtak Babits jelentősebb váltásai során. Egyéniség-fogalom. - A XIX. századi magyar és angolszász klasszikus liberalizmus eszméin, illetve a Carlyle-i, nietzschei héroszkultuszon iskolázott költő ismeretelméletének is kulcsfogalma az egyéniség: a szabad individuum, aki, pontosan ismerve és folyamatosan meg is élve határait, az antik görög harmóniaeszményt elsajátítva, „belső latinitástól”, egy arisztokratikusan előkelő és elkülönülő tudáseszménytől vezérelve nem szociológiailag és nem is pszichológiailag határozható meg', hanem művészeti (ön)kifejezése szerint. Babits viszolygása minden kollektivitástól2, a nyájszellem rebelliójától a modernitásban, a zseniális önkifejezés poétikája igénye és az egyéniség múlthoz-hagyományhoz kapcsolódása körvonalazza ezt az elsősorban esztétikai természetű, alkotói individualitást. Az egyéniség mint olyan Babits számára éppúgy az ideák birodalmába tartozik, ugyanolyan transzcendentális, istentől ihletett és egyetemességgel átitatott platonikus érték, mint az örökérvényű költészet. Sőt ez utóbbinak, és minden - válságban formálódó - humanitásnak az előbbi a kizárólagos alapja.3 Az egyén tehát egyrészt arkhé ebben az ismeretelméletben, másrészt pedig olyan szűrőrendszer, amely, a megismerést létezése egzisztenciális és történeti tétjeként értelmezve, a legvégső ismeretek birtokosává tehet: ezek a babitsi egyéniség-fogalom esztétikai, episztemológiai és eszkatológikus vonatkozásai. Ám ennek a fogalomnak, az esszéíró lassú szemléleti változásainak vagy hirtelen, drámai váltásainak megfelelően időről időre más vetülete kap hangsúlyt; az életmű 75
