Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Margittai Gábor: Az igazság élménye (A személyiség, a műfaj és a megismerés problémája Babits Mihály esszéiben)
etizálódásának folyamata igen látványosan jelentkezik az esszékben. A Locke és Hume nyomdokain kibontakozó pszichologizáló-szenzualista előzmények4 után az igazi kezdet a korhű zseniesztétikáé, az alkotói újdonság és eredetiség igényéé, amely a Nyugat első nemzedékének közös élménye: Ady, Babits, Kosztolányi, Juhász és a többiek korai (olykor teljes) poézisét ez a minden epigon kultúrterméktől, Ugar- Magyar országtól, elhasznált hagyománytól elzárkózó, öndefinitív, elsősorban egy esztétista dekadens-szecessziós én-felfogásban: a dekoratív zseni-hősben és egy arisztokratikusan komplikált formavilágban tükröződő artisztikus individualizmus jellemzi. Babits első versesköteteiben, a Levelek Iris koszorújából és a Herceg, hátha megjön a tél is verseiben a személyiség rendkívüliségének és magábafoglaltságának5 élményét a tüntetőén újszerű vagy tüntetőén ódon formák használata tárgyiasítja; az első esszék felfedezik az intellektuális, az esztétikai és a morális magába- zárkózottság előd-figuráit Komjáthy, Péterfy és Dömötör János, majd Vörösmarty személyében. A korai líraeszmény az én esztétikai szolipszizmusában gyökeredzik, aminek egyik eklatáns példája a - nem véletlenül - kötetzáró A lírikus epilógja: ez a vers tanúsítja, hogy a babitsi líra és esszéisztika alapproblémái nemcsak hogy közös tőről fakadnak, hanem többször megegyeznek. A szolipszizmus réme (S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,/ de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?), a magábafoglaltság kényelmetlen nyugalma találkozik a kényszerű ontológiai reveláci- óval: Én maradok: magam számára börtön,/ mert én vagyok az alany és a tárgy,/ jaj én vagyok az ómega s az alfa - amely az esszéportrék episztemológiai alapproblémája egyben, az arcok egymásba olvadására, átsatírozódására vonatkozóan. A korai arcképek Taine-től kölcsönzött faculte maitresse-elvét pontosan az esszéíró szubjektum és a modell elválaszthatatlansága, illetve a modell fő jellemvonásának megszállása módosítja.6 A folytatás a 20-as évek elejétől a korelemző ítélkező individualitásé, mely az esztétikai kontextus túlsúlyának felszámolása: a problematizált alkotói egyéniség, a történeti traumáknak köszönhetően, lassan beágyazódik egy morálisan alapértelmezett, időszerű kérdésekre választ kereső írástudói szerepbe. Ezzel a beágyazódással viszont a tradíció szentesítette humanista értékek közéleti szószólójává, vagyis egyfajta kollektivitás közvetítőjévé lesz a korábban szigorúan magára korlátozott Babits. Az egyéni a kollektívumra kezd vonatkozni - ez pedig erőteljesen átalakítja a koncepció korábbi szerkezetét, noha az esztétikai, történeti és morális kontroll többnyire együttesen, tudatos egységben jelentkezik a továbbiakban is. A korábbi formai-művészi elzárkózás etikus-kritikusi toronyőrlétté változik, ám az előzmény nem szűnik meg, nem deformálódik, hanem felszívódik az új szerepbe. Hiszen a váltásnak csak egyik vonatkozása az, hogy az artisztikus vátesz morális vátesszé alakul át, aki most már a közösségi felelősség terhével jár vissza az örök értékek platonikus birodalmába, s a korábban a dekoratív személyiség önfeltárására használt ideákat most a háborús végveszélybe került emberi kultúra védelmére lesz kénytelen fordítani. A vezérszerep ugyanúgy elkülönülés marad, az erkölcsi vezér a maximalitás csaknem elérhetetlen példája, akit éppen ez a magaslati-körültekintő lét, a szigetszerűség elitizmusa tehet alkalmassá a szerepére. A kollektívum: a megtévelyedett, útmutatásra szoruló tömeg legitimálja a toronyőrt; s az esszék metaforizáltságának fokozódása, a mitikus jelképek gyakoribb alkalmazása (pl. az 1930-as Ezüstkorban) az én mitológiájának kidolgozását jelzi. A közéletiség, a kollektívumra vonatkozás újabb dimenziókat nyújt a babitsi individualitás számára, ahogy az első nyugatos nemzedékben vállat teoretikus vezérszerep is. A babitsi egyéniség-kép az artisztikus arisztokratizmustól a védekező-megtartó hagyománytudás kétségbeesett, klasszikusan modern előkelőségéig, a kor iránti felelősség gondozásáig jut el. Ám az egyéniség a „fejlődési” ív minden szakaszában archimédeszi pont: fókuszáló, elzárkózó és legitimáló természetű szubsztancia, a sziget-elv formaváltozásai sosem számolják fel magát az alapelvet. Az életmű első felében például 1919-es egyete76
