Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1999 / 12. szám - Kolakowski, Leszek: Istenről, a természetről, a babonáról és a szentekről (Pályi András fordítása)

kínszenvedésre kárhoztassa? Ami pedig ama felfoghatatlanul örvénylő istenséget illeti, amelynek titkaiba jobb, ha nem is próbálunk bepillantani: vele kapcsolatban a jó és a rossz attribútumai nem alkalmazhatók.

A természet iránti tiszteletről

A tisztelet, abban az értelemben, ahogy Kant használja, nem érzelmi kérdés, mint a szeretet, a barátság vagy az elragadtatás. Nem is meggyőződés és nem értelmi aktus. E kettő között található, és teljesen sajátos természetű jelenség. Az érzelmeket nem szokás megindokolni, bár az okokat, ahonnan fakadnak, gyakran felderítjük. A meggyőződés, ha csak nem nyilvánvaló igazságról van szó, indoklásra szorul. De megindokolható-e - és hogyan -, hogy valakit vagy valamit miért illet tisztelet? Amikor azt mondják nekem, hogy minden ember megérdemli a tiszteletet, én meg azt kérdem, „miért?”, milyen választ kaphatok? Legfeljebb ezt: „mert mind emberek”, de ha erre én azt mondom: „na és? miért olyan érdekes az, hogy az ember ember?”, akkor humanista beszélgető társam egyszerűen nem találja a szavakat.

Miért illeti meg a tisztelet Istent, miért illet meg minden egyes embert, vagy az erkölcsi törvényt, a művészetet, az igazságot? Istent talán azért, mert örökkévaló. Az igazságot is talán azért, mert örök (bár nem egyenként minden egyes igaz állítás, ezt ugyanis nehéz lenne megkövetelnünk, de minden egyes igazságban az igazság örök értéke). Az emberi személyt is talán azon az alapon - noha egynémely esetben nehéz lenne ezt az elvet alkalmaznunk -, hogy ott van benne az isteni szikra és az írás tanítása szerint Isten képmása (az ember igazán csak az Isten viszonylatában tisztelheti önmagát, mondja Hegel). Megszoktuk, hogy tisztelettel övezzük a holtak testét: talán mert őrzi annak a személynek a nyomait, aki életet adott neki. És magát az életet meg az élő természetet? Ügy tűnik, ugyancsak azért, mert a Teremtő művét látjuk bennük. De miért táplálunk tiszteletet magunkban bizonyos társadalmi funkciók iránt, amilyen a király, a pápa, az államelnök, függetlenül attól, ki tölti be azt? Nemcsak a pápáról, de sokáig a királyról is azt gondolták, hogy Isten kegyelméből ül a trónon. A világi államfőnek kijáró tisztelet pedig, akit már semmiképpen sem tekinthetünk Isten felkentjének, valójában e szószerintiségében már kihunyt, de nyomaiban még ma is élő hit folytatása.

Röviden szólva tehát, úgy tűnik, a tisztelet annak szól, ami szent, a mai tiszteletérzés pedig, ami azokban is megvan, akik Istenről és a szentségről már mit sem tudnak, nem egyéb, mint e régi becs halovány visszfénye. Mindenesetre megeshet, hogy így áll a dolog. Az elhalt hit maradványai sokáig élhetnek még a hit kimúlása után is, minthogy nem tudnak saját eredetükről. Sokáig élhetnek, de nem vég nélkül. Az a kánon, amelyet civilizációnk a maga keresztény és bibliai gyökereiből merít, továbbra is megköveteli tőlünk, hogy minden emberi személy iránt tisztelettel viseltessünk. Ám, ha a civilizációt teljes mértékig áthatja a racionalizmus és a szcientizmus, az hosszú távon nem lesz képes megőrizni a szentség kultuszát. Előbb-utóbb majd arra a meggyőződésre jut, ha ezt így szó szerint nem is mondja ki, hogy az emberi személy leredukálható az általa betöltött funkcióra, vagyis minden személy teljes mértékben helyettesíthető. Ez pedig az emberiség végét jelentené, legalábbis az általunk ismert formában. E veszedelmet egyelőre kordában tartja az a hit, hogy a világon a legfőbb jó és a legnagyobb érték az élet élvezete.

De játsszunk el a gondolattal, hogy valaki tovább nyújtja a fenti kérdést és ekképp fogalmaz: ha feltételezzük is, hogy Isten művei iránti tisztelet az Isten iránti tisztelet visszfénye, továbbá ha feltételezzük, hogy Isten létezik és ő a világ teremtője, az miért jelenti, hogy tisztelettel kellene öveznünk? Erre csak egyetlen válasz lehetséges: Istent nem mint adott metafizikai létet tiszteljük, hanem mint azt a lényt, aki a

66