Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
amit Újvidéken mindennap megtapasztalok, hanem mert szomjan veszek, belepusztulok, ha időnként nem kortyinthatok abból a forrásvízből, amely számomra az italok itala, anyatej és csöppentett méz, de kábítószer és méreg is, amelyről leszokni nem tudok, s nem is akarok, mert amiként megszenvedtet, úgy fel is emel; titkokat őriz ez az ital és édes titkokat csöpögtet a szívembe; eme forrásvidéken voltál egyszer boldog, ennek a földi és égi boldogságnak az emlékét hordod magadban, ez melegít fel, ha jégcsapok közé tévedsz, innen indultál és ide vágyódsz vissza minden porcikáddal, porod is csak itt lelhet végső nyugodalmat. Már nagyon jöttem volna haza, hát most újra itthon vagyok. Nagyon be kell osztanom ezt a rendelkezésemre álló néhány órácskát, Laciéknál magamhoz veszem a hosszúnyelű kiskapát, mert a Sír környéke három hónap alatt jól be- gazosodhatott. Útközben a Kálvária felé a postás fékez le mellettem, aki múltkor is már messziről integetett a biciklijéről, rögtön elújságolja, hogy olvasta a hegyesi hidakról szóló jegyzetemet, s örömmel mondja: tudomása szerint több hidunk van, mint amennyit a jegyzetben fölsoroltam, legalább hárommal több! Ennek én is megörülök, mintha olyan kincsről szereznék tudomást, amiről eddig nem tudtam, hogy az enyém, rendkívül barátságos a fiatalember, le is száll a kerékpárjáról, talán egy kicsit büszke is rá, hogy a „falu íróját” kísérheti el egy darabon, tudja-e, Pista bácsi, hogy kinek az unokája vagyok? Hát az öreganyámmal (és mondja a nevét) együtt járt iskolába, együtt jártam, gondolom magamban másokkal is, néhai Pederka Ferivel, meg a szegény Hegyi Pistával is, aki nemrég halt meg, immár csak nyurga alakjára emlékszem. Megkérdezem a fiatalembertől, hogy megy a munka, meneget, mondja, amióta ez a helyzet, hetente csak kétszer, kedden és pénteken érkezik és indul a posta, azt is elmondja, hogy ezt a munkát itt három levélhordó látja el, az ő napi normája harminc kilométer, mert nemcsak a falu ráeső része az ő terepe, hanem a tanyavilág is, a „tanyavilág” a még meglevő tizenhat szállással. Ez meg úgy hasít belém, mintha a saját tanyáim vesztek volna oda az elmúlt évtizedekben, jóllehet tanyánk sohasem volt, de gyerekkoromban még ott sorakoztak a kulai úton, a Szőkéknek meg külön tanyasoruk volt a határban, még csárda is állt a „hármasútnál”, tele volt a falu határa tanyákkal, immáron csak tizenhat maradt belőlük, (kevesebb, mint ahány hídja van a falunak!). Ez is egyfajta pusztulás, személyes veszteségem, konstatálom magamban, miközben a „központihoz” érünk, a volt Dömötör-féle kocsma elé, ahol édesapám először kapott rajta, hogy füstölök, abban a kocsmában, amelynek tulajdonosát részeg oroszok agyonverték, no, mondja derűs ábrázattal a postás, ide bemegyünk Pista bácsi egy pálinkára, majd legközelebb, mondom, rengeteg az elvégezni valóm; jó, nyugszik bele a fiatalember, így legalább maga tartozik egy „körrel”, rendben, kezet szorítunk, s már előre félek, nehogy megfeledkezzek adott szavamról. A Sír roskadásig tele májusi szegfűvel, a töveket Etus néni, egyetlen élő nagynéném rakta le még tavaly, a dudva a szomszéd területről a sír fejét támadja, kibújok az ingemből s úgy fogok munkához. Eszembe jut, nem először, hogy talán mindenekelőtt imádkozni kellene, vagy csak lehajtott fővel, némán álldogálni egy darabig szüleim sírja előtt, emlékezni és sírni, de most inkább a munkához van kedvem, igen, kedvem, hogy rendbe tegyem a sír környékét, lekapkodjam az elszáradt szegfűfejeket, kitépjem a sem fű-sem fa surjákat, a vadbodza hajtásokat, hogy aztán elgyönyörködjek munkám eredményében. 34
