Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
Egy teljes órát töltök a sír körül, s valamiféle boldog elégtétellel a szívemben egyenesedek fel, hogy még itt vagyok, hogy itt van még valaki, aki gondozhatja ezt a szent helyet. S ezzel a jó érzéssel öltöm magamra a levetett ingemet, fogom a hosszúnyelű kapát s indulok el a sírhantok között a gazzal benőtt utcácskán. És mégis egy kis lelkiismeretfurdalással: búcsúzás előtt mégiscsak meg kellett volna pihennem a sír fölött s el kellett volna mondanom Érettük legalább egy Miatyánkot... Megkeresem a zuhogó verőfényben azt a helyet, ahol a negyvennyolcas emlékművet tervezik újra fölállítani, ha a körülmények miatt egyáltalán sor kerül rá. Mert itt állítanák fel a Kálvárián, a vasbeton alap már el is készült, az „alapkőletétel” valamikor áprilisban zajlott le, akkor helyezték ide az azóta jócskán elszáradt koszorúcskát, piros, fehér és zöld pántlikákkal díszítve, az el- téphetetlen műanyag pántlikák színét azóta jócskán kiszívta a nap, még a fehér is megfakult, a piros elhalványodott, a zöld színét vesztette, a kapa élével lemetszek mindegyikből egy-egy darabkát, hogy eltegyem emlékbe, a szép szándékból valahol legalább ennyi maradjon. A szép szándékot ugyan nevezhetném felemás szándéknak is, kényszerű megalkuvásnak, annak, amiből egész kisebbségi életünk áll, mert ennek az emlékműnek, ha már nem az eredeti helyén, a győztes csata színhelyén állítják fel újra, hitem szerint a falu központjában lenne a méltó helye, de az „emlékműbizottság” arra az álláspontra helyezkedett, hogy ha a Kálvárián magasodik, nem szúr annyira szemet, mintha mondjuk a falu közepére, a templom mellé helyeznék. Mi sem szúrnánk annyira szemet, ha mindnyájan a föld alá bújnánk - mondatja velem a keserűség. Egyébként ezt buzgón gyakoroljuk is. Csak az elmúlt négy esztendőben 428 kishegyesi hunyt el, ezzel szemben az újszülöttek száma 243 volt. Ha így folytatjuk, nem túl sokáig kell óvatos kompromisszumokat kötnünk. Sem önmagunkkal, sem szomszédainkkal. Az emlékmű pedig, ha mégis újra fölállíttatik, egyike lesz a Kálvária sok elárvult síremlékének... Közvetlenül a temető alatt lakik egy jó ismerősöm, ha meglát a faluban így, kapával a kezemben, minduntalan mérgesen rámparancsol, ne cipeljem magammal ezt a szerszámot, térjek be hozzá, ad ő kölcsön szívesen, nem kell kapával a kezemben végigmasíroznom a falun. Most tárva-nyitva a kapuja, bent- ről túl vidám és túl hangos lárma hangja száll, megnézem, minek örvendenek annyira ebben a búra termett időben. A „nyárikonyhában” áll a nagy dínom- dánom, a sarokban banyakemence. (Tehát inkább olyan nyári-télikonyha lehet.) Az asztal körül egymás szavába vágó, erősen dungós férfiak, az asztalon sörösüvegek, tányéron fölszeletelt sonka. Szerbül folyik a duma, nem értem, miért, amikor a társaság egyetlen rendőr tagja is tud magyarul, ha éppenséggel nem magyar. Tréfából igazoltat, mert nem tudja elhinni, hogy „kilencven- két” éves vagyok. „Tényleg”, mondja. Megemlítem neki, hogy a saját, egyszülött szülőfalumban most igazoltat a rendőrség másodszor. A jó másfél évtizeddel ezelőtti komolyabb volt. Szolgált itt abban az időben egy túlbuzgó rendőr, rettegett tőle a fél falu, mindenkibe belekötött, így belém is, amikor egy este megjelentem a Mária-féle kiskocsma ajtajában. Rögvest az igazolványomat kérte, persze nem adtam oda, a saját falumban ne igazoltasson engem senki, mondatta velem a már bennem lévő néhány csöpp, meg a gőg is, különösen ne ez a kis Siptár, ahogyan a háta mögött tisztelték a rendőrt. (Valószínűleg albán származása miatt.) Ha már csak azért sem igazoltam magam, társával betusz35
