Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Németh István: Miért nincs kiscsikó Hegyesen?
Németh István Miért nincs kiscsikó Hegyesen? Helyzetjelentés J. Jtárman széliünk le az újvidéki vonatról: két katona meg én. A hadfiakat magam elé engedem: inkább utánuk haladva, mint előttük ügetve vonuljak be a faluba. Mindkettőjük kezében ott csüng a katonaládából vagy „borjúból” átvedlett szatyorféleség; a világ minden hadserege ezt hordja már, miként a terepszínű, „zöldbableveles” egyenruhát. Jóformán csak a karjukra varrt „felségjelzésről” lehet megállapítani, ki melyik ország katonája. Mind olyanok, mint az óriásokra nőtt zöld sáskák. Nehogy egyszer elárasszák és letarolják a földgolyót!... Az én két katonámat elvesztem a szemem elől, talán a volt zito- promet udvarába surrantak be, mert a faluban már szinte mindet „elfoglalt” a hadsereg. A csirkefarm és keltetőállomás egy nagy csarnokát (állítólag annyi lőszert halmoztak fel benne, hogy ha bombatalálat érné, menne a fenébe az egész falu), a téglagyárat és közvetlen környékét, az iskolát, az óvodát, a tűzoltóotthont (az udvarába állított három harckocsit még csak nem is álcázzák), a Gradjamontot, egy új vágóhíd csarnokait; a katonákat a vendéglőben (például a Pokolban), üres lakóházakban szállásolták el. Mindennek, tehát a katonai jelenlétnek első látható jele számomra a futballpálya körül bóklászó katona, később megtudom, hogy nemcsak az öltöző az „övék”, hanem a volt napraforgó raktár is. így vár tehát a szülőfalum, ahol március elseje óta nem jártam. Azóta három nap híján három hónap múlott el. S azóta nemcsak a hőmérséklet emelkedett nyáriasra, de március 24-én a légitámadások is megkezdődtek. Ennek az utóbbinak egyik „következménye”, hogy a falut megszállta a katonaság. Állítólag ide és Pacsér környékére telepítették a zombori laktanyákat. Már nagyon jöttem volna haza. Azért, hogy a helyszínen győződjek meg a telefonjelentések hitelességéről, amelyek otthonról érkeznek. „Miért nem jöttök haza?” - kérdezgettek és kérleltek bennünket a rokonok, a barátok, az ismerősök, amikor az újvidéki bombatámadások hírét hallgatták a rádióban vagy látták a tévében, de otthon még csend volt, csak a sziréna búgott, ám a hadsereg agyafúrt módon még nem alkalmazta azt a „taktikát”, hogy megbújjék a polgári lakosság szárnyai alatt. Nem mentünk haza, mert mindennap azt vártuk, majdcsak vége lesz a háborúnak. És hát mindenki különben sem mehet „haza”. Nem is nagyon tudjuk már, hogy hol van az a „haza”. Hol van az egymillió albán elüldözött hazája? És hol van azoké, akiket egyelőre nem üldöznek el otthonaikból? Tíz éve recseg-ropog itt minden. Tovább tart immár ez a bizonytalan állapot, mint tartott az első és a második világháború együttvéve! Persze most (még) nem áll lángokban egész Európa. De újra és újra a Himnusz szavai (átkai?) teljesednek be rajtunk. Már nagyon jöttem volna haza, de nemcsak azért, hogy a falunkban is beleszimatoljak a háborús levegőbe, hogy a hangulatát is megtapasztaljam annak, 33
