Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
ÓBÁNYAI: Megtévesztett emberek. Majd intézkedem, hogy többé ilyesmi ne forduljon elő. SZINDBÁD (ingerülten): Ki a csoda maga? ÓBÁNYAI: Rendben, felfedem valódi kilétem. Én vagyok az igazgató. Lenyeli csumástól a maradék almát. SZINDBÁD: Minek az igazgatója? ÓBÁNYAI: Mindennek én vagyok itt a mindenkori igazgatója. SZINDBÁD: Nincsenek már olyanok. ÓBÁNYAI: Nézzen rám! Az én erőm, az én akaratom. Az egész világ egy nagy falu, és az egész világ egy kis színház. Jó, nagy színház. A mi kis kőszínházunk meg amott van a parton. A neve Vízi Színház. SZINDBÁD: És létezik közönsége is? ÓBÁNYAI: Igen. Bőven. SZINDBÁD: Lehet, hogy maga őrült. ÓBÁNYAI: Mindegy, gyerünk! Legalább nézze meg, ha nem is akar úszni a tapsban. Óbányai felpattan, húzná magával Szindbádot, aki nem enged. Akár a horgonyt vetett hajó a hullámoknak. SZINDBÁD (makacsul): Nem mehetek. ÓBÁNYAI: Aha, mégiscsak vár valakire. SZINDBÁD: Magánügy. ÓBÁNYAI: Rendben. Azért ez nem lehet nyomós oka annak, hogy mi itt búcsúzóul el ne énekeljünk valamit. Épp itt, az énekesmadarak társaságában. Hegedűvel, vonóval bejön a parkőr, nyújtja Óbányainak, de az int, hogy nem kell a hangszer. A parkőr ki. ÓBÁNYAI: Nincs egy kis szívderítő a zacskójában? SZINDBÁD: Már az sincs. Kilyukadt a zacskóm. ÓBÁNYAI: Nem tragédia. Dalolunk szárazon. Mit énekeljünk? SZINDBÁD: Nem tudok énekelni. ÓBANYAI: Ugyan már, tán csak nem sértődött meg? SZINDBÁD (megadón): Oké. Hol van az a nyár, az jó lesz? ÓBÁNYAI: Tavasz van, szegény barátom. SZINDBÁD: Hirtelen nem jut eszembe semmi tavaszos. ÓBÁNYAI: Ez nem lehet igaz. Mi van, mondjuk, azzal a nótával, hogy néha- néha visszatérnek a tavaszi álmok? Szindbád - talán csak azért, hogy szabaduljon - feláll, Óbányai vállára teszi a kezét. Énekelni kezdi a tavaszi álmokat. Óbányai megmarkolja Szindbádot, ő is énekel, viszi a hangot, kicsit falsba. A közönség felé közelítenek. Beleénekelnek a közönségbe. Hirtelen - náluknál is erősebben - megszólal a: 23
