Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 12. szám - Balázs Attila: Mementó, sztrapacska!
Lehet, meggyőződésem, talán ezért is kicsit vékonyra sikeredett az a dolog akkor, mint a zacc a háborús bosnyák kávéban. Tulajdonképpen ma már bánom. Furcsa, nagyon furcsa ügy. Lehet, másképp alakul részemről minden, ha feleségem is ott van. Vagy netalán akkor némul- tam volna el teljesen? Megjegyzem, Lady Gitta ott ült, Esterházy mégis beszélt, ám neki könnyebb lehetett abban a helyzetben. Beszélni, gondolok itt a témára. Ellenben, akárhogy elemezgetem a történteket, hogy valamerre folytassam, a gróf úr első csappintása 1991-ben a 7-es busz megállójában mintha nagymértékben, egészségesen belejátszott volna abba - a BRFK-labirintusok sejtelmes motívumával meg a sötét szemű lány titokzatos vacsorájával, jóhiszemű buzdításával együtt -, hogy nekilássak befejezni fentebb valahol már említett, akkor még meglévő, később végérvényesen elveszített drámámat. A szökevény minden nevetségesen esendő, horgolás-asszociációjú pótcselekvését félre: az a Szindbád/Latinovits színmű volt az első olyan hosszabb lélegzetű munka, amely le tudta kötni a figyelmem, a kecsegtető összeg ábrándján túl. Ezt a drámát tehát elveszítettem, végül is. Elhagytam. A rendőrség később lealkudta az eltűnt táska - szerinte „szatyor” - értékét, azzal együtt el is helyezte az ügyet: ad acta. A drámát megpróbáltam újraírni, de nem ment. A szereplők nem akartak igazából életre kelni. Beszéltek ugyan, de elbeszéltek egymás mellett. Nyújtották egymás felé a kezüket, de nem érték el egymást. Mintha valaki leharapta volna az ujjúkat. Szar ügy. így hát letettem róla. Belefáradtam, mint ebbe az írásba. Dodeszkáden, szemét idők. Belefáradtam, mint Szarajevóba, mint Szarajevó fáradt volt bele a maga drámájába. Mint Szarajevó a maga tűzijátékos őrült dobozolásába, de határozottan emlékszem, mintha az lett volna az a pillanat, amikor valamiféle új élet kezdődött számomra. Elet, amelyik még tart. És ebben Esterházy Péter keze is benne van. Nem tagadhatom. Benne van. Esterházy-sztrapacska nélkül, mert azt ugyancsak valami szerencsétlen találat érhette. És legyen bármilyen zsíros és vastag is a juhtúró érte, soha többé nem akarok haditudósítani. Inkább írok valami (rádió)drámát mégis. írok még... Még ha úgy is néz ki, mintha belelőttek volna a nyelvembe. Vagy a szereplőkébe. Csonka, páratlan hét éve, hogy hiányosan elmentem valahonnan. Teljesen megérkeztem-e emide? Vélt és valós labirintusokon át. Hét éve. Néha dráma, néha nem. Sztrapacska csevapcsicsával. Megünneplem magamban. (Ha az elejére nem is, a végére intime ennyit: az írást valamiért a csonoplyai- lókúti Szajkó István festőnek ajánlom.) E S. Itt elmúlt egy kis idő. Ha ma előveszem ezt a tavaly félretett írást, és elolvasom, nem kell külön magyarázattal szolgálnom önmagámnak, hogy miért hagytam abba. Gondolom, kár pazarolnom rá fogyó erőmet. Kár is vasalgatni, jobb így: gyűrötten. Valószínűleg nem is kellene közzétenni, hiszen érdektelen. Több részében kimondottan unalmas, egészében egyenetlen stb. Nyers stb. Félrehúzós stb. Folytathatatlan. Fölösleges. És mégis... Egy szempontból talán érdekes. Mégpedig abból a szempontból, hogy időközben mégiscsak megszületett a benne említett, elveszett színmű valamiféle hiányos rekonstrukciója, s akkor ez amolyan bevezetőül szolgálhat amannak: a Néha-néha visszatérnek 11
