Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Ittzés Mihály: Poeta doctus in musica (bárdos Lajos centenáriumára)
szó), vagy József Attiláról (Dolgozni!), Kosztolányiról (Óda az Igazsághoz), Takács Gyula verséről (Igaz utat), Radnótiról (Himnusz a békéről) és így tovább. Érdemes talán megjegyezni, hogy a Lantos Rezső vezette KISZ Központi Kórus hűséges és lelkes, színvonalas közvetítője volt Bárdos kórusműveinek, költőkkel szóló gondolatainak. A nekik írt művek azonban nem mozgalmi énekek, hanem többnyire A jövő emberéhez (Pákolitz István: Irigy sajnálkozás) szóló intelmek, zenébe foglalt „Parainesis”. E kórusnak s karnagyának szólt (a népdalrapszódiák mellett) a Még nem elég! (Váczi Mihály) és a Tüz-szivárvány (Nagy László) ajánlása többek között. Szólni kellene még azokról a „vokál-szövegekről”, amelyek részben Bárdos saját dallamaihoz, részben kölcsön-dallamokhoz (például idegen népdalokhoz) készültek (ezek közül kiemelkednek Lukin László munkái) vagy „alkalmi verselők” megzenésítésre szánt strófái. Önmagukban talán nem állnák meg a helyüket költeményként, de Bárdos zenéje úgy veszi ezeket is szárnyára, hogy értékük meghatványozódik, funkciójukat jól betöltik. A tudatosság és az ihlet kart karba öltve jár Bárdos zeneköltői világában. A tudatossághoz az alapos ismeretet mások műveinek mélyreható elemzésével szerezte meg. Nem volt ez másként az irodalom és a zene közös területén járó prozódia esetében sem. A zenei mintát Kodály, s kisebb részben Bartók művei és a magyar népdalok jelentették. Az ezekből levont törvényszerűségek, például a fontos szavak, szótagok kiemelésének módjai (súly, magasság, tartam), az időmértékes verselés, többek között a mindig problematikus jambus helyes magyar nyelvritmusnak és hangsúlyrendnek megfelelő zenei megoldása és még sok minden, bizonyára a költői verselési szkémák jobb megismerését, törvényszerűségeinek és kivételeinek jobb áttekintését segítő kutatásai és tanításai is poéta doctussá avatták Bárdos Lajost, nemzedékek tanítómesterét. Szomorúan kell lemondanunk a további példákról. De kárpótolhat ezért minket az a néhány gondolat, amelyet a már említett interjúkötetből zárszóul idézünk Bárdos tanár úrtól, a művek „másik dimenzióját”, a konstrukción, polifónián, anyagszerűségen túli „eszmeibb, tartalmibb oldalát, szellemét” firtató riporteri kérdésre adott válaszából: „Akkor erre hadd kérdezzem: hány színe van az életnek? Szabad-e táncolni, vagy csak filozófiát szabad tanulni? Vagy tilos-e filozófiát tanulni annak, aki táncolni szeret? No ez az! A sok-sok szín együtt adja az egészet... erre igyekeztem én is. Nem volt ez tudatos, előre elhatározott szándék; csak azt csináltam, ami tetszett, amihez vonzódtam. Ahogy népdalt sem tudok akármilyet feldolgozni! [...] Forgatom, dúdolom - hiába, gyönge, szürke variáns; ez nem megy. [...] ösztönös dolog, nem megfogalmazható, ki nem számítható. Mi sem könnyebb, mint bármely dallamhang alá odaírni egy akkordot - de arra nem vitt rá a lélek. Amivel az ember belsőleg azonosul - legyen az egy magasrendű költemény, Kölcsey vagy Nagy László, Váczi Mihály vagy Sík Sándor verse, vagy akár egy jó duhaj bácskai táncdallam, ami arra biztat, hogy 'igazítsam jól a lábamat' -, azt egyformán szereti, vállalja. Vagyis nem válogattam az élet színeiben - csak 'ízeiből' választottam; minőségeit kerestem.” S nekünk utódoknak itt van az örökség, Bárdos Lajos páratlanul gazdag kórusművészete. Csak énekelnünk, csak hallgatnunk kell(ene). Magunk örömére, épülésére. Minél többet! 86
