Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Balázs Imre József: "Csitulj ... Ez csak séta" (Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus)
Balázs Imre József „Csitulj... Ez csak séta” (Kovács András Ferenc: Saltus Hungaricus) C 99 ^^^sak az oldhassa versemet, / ki elkever, majd eltemet” - mondja, kéri Kovács András Ferenc (a továbbiakban és már régóta egyszerűen: KAF), nem csupán a Póz, a homály homálya című versben, hanem, amennyire az elmosódott betűk látni engedik, a címlapon is. Hogy is van ez? A vers oldódik, vagy inkább az, aki beszél, oldódik bele a versbe? Vagy mindkettő valamiféle mindent magába foglaló oldófolyadékba, a megsemmisülésbe? Az idézett két sor másik, egyszerűbb megfejtése nyilván arra vonatkozik, ahogy az olvasó megold egy vers-problémát, elkeveri a beszélőt, KAF-ot a többi között, a hangzavarban, ami olyannyira jellemző a KAF-kötetekre. Többféle vers-hagyomány hangzavaráról van szó, és a beléjük-temetkezés itt csak annyit jelent, hogy KAF az egészet kívánja megszólaltatni. Nem csupán egy hang beszél, hanem egymásba oldódva több, vagy éppen az összes, egyetlen vidám zsivajgássá válva. Vidám? Inkább könnyed, ugyanúgy, ahogy a köteteimbe rejtett utalásban a psalmus-ból saltus lesz. A hajdútánc, amely a címlapon a saltus-t jeleníti meg, nem feltétlenül az örömé, de kétségtelenül felszabadult, elsöprő energiákat mozgósító. Örömet, bánatot egyaránt ki lehet táncolni. Érdemes ugyanakkor végigkövetni a KAF-féle szófacsaró játékok irányát. Az Óz, a csodák csodája a verseimben Póz, a homály homálya lesz. Az átírva- megidézett József Attila-sorok ugyanebbe az irányba mutatnak. Nem lehet kimondani a szavakat: „Csak az olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret”. A KAF-vers mintha éppen ezt kerülné, és mintha a megismerés tárgy-nélküliségét, vagy az esetleg létező tárgy állandó változását hangsúlyozná. A hangok elkeverednek a versben, feloldódnak egy (folyton változó) egészben, lám, a verskezdő sorok kétféle olvasata összefügg. Persze, tudható: mindez nem új a KAF költészetében. A korábbi kötetek versenként, ciklusonként szintúgy képesek voltak a beszédmódváltásra, ontották a szándékos anakronizmusokat, költőket és kultúrtörténeti korszakokat idéztek meg, hogy éppen azt és éppen úgy mondják, ahogy. Valami azért változott; a megidézettek és megszólítottak ebben a kötetben nagyon gyakran kortársak, barátok: Bogdán László, Kántor Lajos, Lászlóffy Aladár és mások. Éz is egy szubtilis Ady-idéző gesztus lenne? Érdemes felütni A Minden-Titkok versei, A menekülő Elet vagy a Ki látott engem ? című Ady-köteteket, ahol egyre szaporodnak a kortársi-rokoni ajánlások. Ami azonban KAFnál komplexebbé teszi ezeket az utalásokat, az a megidézések kettős volta: Bogdán Lászlóhoz Kavafisz hangján szól KAF, Kántor Lajoshoz antik metrumban, Láng Zsolthoz Allen Ginsbergül, Egyed Péternek Füst Milánt idézve, Szilágyi Júliának Radnótisan. Kinek-kinek a saját nyelvén? Lehet. Inkább mégis azokra a régi szellemi együttlétekre emlékeztet KAF gesztusa, amit az együtt-olvasás vagy hangos felolvasás nyújthatott. Azzal kiegészítve, hogy ez az újraíró felidézés ajándék is, amelynek lényegéhez tartozik, hogy ezúttal az elkeveredés a beszélők között nem teljes, hiszen a vers ebben az esetben személyre (is) szól. Inkább kettős kódú versekről van szó tehát. A finom, személyes utalások szövete csak ott feslik fel, ott válik megragadhatóvá, ahol a nyilvánosságban kereszteződik egy másik történettel - mint például a Láng Zsolt által a Bestiáriumhan megelevenített, káposztás húsról szóló történettel, a Láng Zsoltnak dedikált versben. 87
