Forrás, 1999 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1999 / 11. szám - Ittzés Mihály: Poeta doctus in musica (bárdos Lajos centenáriumára)
Micsoda előérzet ihlette a költőt? S micsoda szörnyű történelmi tapasztalat a zeneköltőt! A szöveget annyira fontosnak érezte, hogy nemcsak jó prozódiával, kifejező zenei motívumokkal akarta a hallgató elé idézni a költeményt, hanem „Előadás elé (férfihangra)” javasolta a partitúrában a vers elmondását. Alcímet is adott a műnek, bár csak zárójelben: (Ha-D-Es). Kettős utalás véresen komoly szójátékként: egyrészt az üstdobok igencsak szokatlan hangolását jelöli, ha hangnevekként értelmezzük a szó három elemét, másrészt 1944 poklára utal mitologikus általánosítással. Magában álló mű Bárdos életművében, mondottuk, legfeljebb ha a Libera me motetta (1933) biblikus végítélet-látomása vagy a Jeremiás próféta siralma (Balássy László versére, 1956) mérhető hozzá (liturgikus és más vallásos műveiről külön tanulmánynak kellene számot adnia). Egyéni és közösségi sors kapcsolódik össze áttételesen a másik Rroó-idézte darabban, a témájában meglepően modern Kölcsey-versre írott ódában. A Földhez örök Ikarus-voltunkat foglalja versbe: utat törni csillagokig s a Nap felé, mégis földhözragadtnak lenni, legalább halálunkban. (A megzenésítés annyiban sűrít, hogy a vissza- hanyatlásról szóló hat sor kimaradt a karműből, értelemszerűen úgyis benne foglaltatik.) A mélyebb szólamok árnyékos tónusából emelkedik ki, szinte Monteverdi- madrigálok természetképeire emlékeztetve a kezdő szakasz zenéje, hogy a „napok szálltát” s „földbe térésünket” zenei képbe fogalmazva térjen vissza szelíd ívet leírva. Élénk fugato szárnyán s más imitációkkal röpteti „hősét” a csillagokig, a Nap felé a zene, majd a záró szakaszban Bárdos legbensőségesebb lírai hangjai festik a Föld-anya kebelén való megnyugvást. (Mily szép is lenne, ha efféle zeneművek meghallgatása „színesítené” a középiskolások. egyetemisták irodalomóráit, elmélyítve a költői szót a zene sajátos eszközeivel, hatásával, a testvérmúzsák egy célt szolgáló, egymást segítő jelenlétével...) A Móra-kórus, a Hajnali dal a legtisztább én-költészet. Bárdos tudta, hogy az ének egyik ősi formája a szövegtelen dúdolás, az egy hangzóra, szótagra hajlítgatott dallam. A hangulatteremtésnek stílusjegyeként értékelhető eszköze kompozícióban (sokkal inkább, mint példaadó mestere, Kodály darabjaiban, holott ő is tudta, valahol le is írta, hogy hajlítás nélkül nincs ének.) Itt az éjféli álom-élményre, a csókra, ölelésre és könnyre visszagondoló embert körülvevő hajnali derengést és a szóval kimondhatatlant varázsolják elénk a kórus szelíd hangjai. Azt már mondani sem kell, hogy a zeneszerző itt is mesteri prozódiával segíti az énekeseket és a hallgatókat a zenébe ültetett vers megértésében, átélésében. Ebben is méltó tanítványa, folytatója a Kodály-példának. Három fontos témakörét láttuk a Bárdos kórusoknak. Mindegyikre találunk szép számmal további példákat. De ha számba vesszük a Mester kórustételeinek címeit, témáit, akkor a mi-költészetet a megzenésített versek nagyobb számban képviselik. Van egy kis csoport, amely magáról az énekről, az éneklésről szól. Ezek élére kívánkozik a zeneszerző saját latin szövegére (Lukin László magyar fordításával is énekelhető) fesztivál-közéneknek íródott Cantemus! című darab. De ide illik A dal titka (Babits), az Énekeljetek'. (Pákolitz István), a Csupán a dal! című kánon (Zelk Zoltán) és az Ének a dalról című munkás-kórus (Juhász Gyula: A dal című versére). Ezekből is kiderül a zeneszerző ars poeticája: Az ének élet. Egy más csoport kínálkozik a történelmi témákból. Évfordulók, városok ünnepei s más hasonló események adtak okot s alkalmat ilyen kompozíciók megírására. Olykor persze gyanakodni kezd az ember, hogy a történelmi téma csak példa vagy ürügy, s nagyon is a máról s a mának, s talán a jövőért szól(t) az ének. Lám, például A márciusi ifjak című Petőfi-vers 1956 augusztusában kapott énekszólamokat Bárdostól. Akár a Petőfi Kör zenébe foglalt programbeszéde is lehetett volna, ahogy a Marseillaise kezdő dallamsorára zengi: 84
